Man in the Mirror - 16.

Sziasztok!

Embertelen időben, de újra itt. :) Remélem ezúttal sem okozok csalódást senkinek. :)

Jó olvasást mindenkinek, hamarosan újra aktívabb leszek. Azt hiszem. :)

Puszi&Pacsi

16. Körben

- Bill, kérlek – lágyította el a hangját Adam, hogy egy kis nyomást gyakoroljon a fiúra. Bill a legkevésbé sem fogadta önfeledten, hogy máshoz is terápiára kell járnia, az pedig csak tetézte erőteljes nem-akarását, hogy még csak nem is ketten lennének, hanem egy egész szobányi idegen.

- Te vagy az orvosom, nem? – makacskodott, és karba tett kézzel ült az ágyon, amit Adam annyira imádott, mert bár ilyenkor épp hogy haragosnak akarta mutatni magát, a férfi szemében mégis ölelni valóan édes volt. – Úgyis azt kell tennem, amit mondasz, de utálhatlak érte. Ahhoz jogom van.

- Ne engem utálj, semmi közöm az egészhez – hajtotta le a fejét tehetetlenségében, mert hiába is akart volna Bill kedvére tenni, meg volt kötve a keze. Ő sem szívesen engedte át másnak Billt, féltette őt, főleg a legutóbbi incidens óta. Ezen felül pedig, még egy kis birtoklási vágy is volt benne, de ezt soha nem vallotta volna be. – Nekem is van felettesem, tudod.

Mikor Bill erre egyáltalán nem reagált, felnézett és veszélyesen sötétnek látta a fiú tekintetét. Annyira, amennyire még soha, pedig az epizódjai miatt sok ijesztő dolgot produkált már. Ez a pillanat most mégis más volt. Túl élesen hasított belé az a tekintet. Valami igazán félelmetest, és megamagyarázhatatlanul mély sötétséget látott benne, de aztán csak megrázta a fejét, hogy elhessegesse ezeket a borús gondolatait. Tom tehet erről - őt okolta mindenért, mert mióta beszélgettek folyton a fülében visszhangoztak a másik fiú mondatai. Biztos volt benne, hogy az egésszel csak őt akarta összezavarni, és szembeállítani Billel, hogy szegény fiú mellett ne maradjon senki. Most, hogy a gyógyszer miatt nem árthatott neki folyamatosan, ezt ötölte ki. Adam biztos volt mindebben, mégis… fantomként lebegett köztük Tom, és nem bírta elűzni.

Elhatározta, hogy valamelyik terápiájuk alatt megpróbál beszélni Tomról, és ha úgy alakul a helyzetük, talán még a beszélgetésük részleteibe is beavatja Billt. Akkor látja majd a reakcióit, és le tudja szűrni az igazságot. Addig pedig, még a szíve is belefájdult, hogy kételkedik a fiúban.

- Gondolkodtam – törte meg a csendet Bill, és Adam ijedten rezzent össze a hangjára. – Valami baj van?

A férfi felnézett, és most nyoma sem volt annak a furcsa csillogásnak Bill szemeiben. Elmosolyodott saját magán, amiért már biztos volt benne, hogy csak rémeket lát. Tom az oka, nem több.

- Nincs – mondta kedvesen, és mostanra már a megszokott módon terült el az ágyon, és nézett fel Billre.

Az esze tudta, hogy amit csinál az veszélyes és egyenesen szembemegy az orvosi becsületével, de képtelen volt távol maradni Billtől. Mikor otthon volt és Charlie-t ölelte képes volt ésszerűen gondolkodni, és belátni, hogy ennek véget kell vetnie, ezért amint újra bejön Billhez, visszakényszeríti magukat az orvos-beteg szerepkörökbe. Azonban mikor Bill ránézett azokkal a csodálatosan mélybarna szemeivel, amik csak úgy ragyogtak, ha Adamet nézhette vele, akkor minden gondolat kiszállt a fejéből, és képtelen volt ellenállni neki. Saját magának sem tudta megmagyarázni mindezt. Nem tudta emberek által is érthető szavakba önteni az érzéseit – és ezen nem is szívesen gondolkodott – csak hogy ez a fiú különleges, és ami köztük történik az valami egészen szokatlan és káprázatos volt. Még csak néhány napja-hete ismeri, mégis, mintha a végzetükben lett volna megírva, hogy találkozniuk kell. Látta Billen, hogy elkezdett kimászni a gödör legmélyéről azóta, hogy ő foglalkozik vele, és magának is hazudna, ha letagadná, hogy mióta a fiatalabb közelében van, ő is kivirult.

Boldogok voltak Charlie-val, de a kapcsolatukra a legkevésbé sem lehetne ráhúzni a „különlegesen izgalmas” jelzőt, mégpedig Adamnek erre nagy szüksége volt, még ha ezt szerelmük érdekében el is tudta nyomni magában. Mindig is magánál fiatalabb srácokat keresett, akik törékenyek voltak és uralkodhatott felettük. Olyanokat, akik nem csak hagyják, hogy Adam úgy szórakozzon el velük, ahogy épp kedve tartja, de ők is benne legyenek a játékban és kielégítsék Adam, olykor kicsit messzemenőbb vágyait is. Pszichiáter révén, maga sem tudta pontosan miben gyökereztek ezek a késztetések – volt néhány ötlete ugyan, de magát soha nem szerette analizálni. Legbelül nagyon félt attól, milyen válaszokat kapna. Könnyebb volt ezeket a képességeit mások megsegítésére használnia.

Mégis, mikor megismerkedett Charlie-val, azt gondolta, vele tényleg végre révbe érhetett és megnyugodott a lelke. Kellemes volt a közelében lenni, és Adamnek egy rossz szava sem lehet, mert egész kapcsolatuk alatt, minden téren nagyon készséges volt. Ha valamit kitalált, vagy valami különlegesebbre vágyott, szó nélkül teljesítette. És mégis… Akkor vajon miért érzi Billel most ezt a végtelenül izgalmas szabadságot?

- Csak elmerengtem egy kicsit – válaszolta végül egy nagy sóhajjak karöltve. – Szóval, mit akartál mondani? Nem venném a szívemre, ha végül benned ragadna, és belülről emésztene fel – nevetett a férfi, Bill pedig lendületből oldalba vágta, mielőtt leheveredett mellé.

- Bezártad az ajtót? – nézett orvosára, miközben Adam mellkasára hajtotta fejét.

- Persze – felelte, és ösztönösen ölelte át a fiú vállát.

- Oké, öm… - kezdte nehezen mondandóját Bill, de félbe is hagyta, ahogy haragos tekintettel nézett fel Adamre, mert a férfi kétségtelenül rajta nevetett olyan jóízűen. – Mi van?

- Ja semmi, csak elképzelni sem tudom, mi az amit ilyen nehéz kimondanod, de megöl a kíváncsiság – kuncogott még mindig.

- Szeretem, mikor ilyen jókat szórakozol rajtam – morogta a fiú, és megpróbált elhúzódni, de Adam erős karjai nem engedték.

- Hé, csak viccelek veled – simított végig a hátán, és mert még mindig látta arcán a sértett ráncokat, két ujjával megemelte Bill fejét, és finoman megcsókolta. Bár nem csinálták ezt sokszor, mégis ijesztő volt mennyire természetesen jó érzéssel töltötte el – ennek ellenére mindig megpróbálta már azelőtt megszakítani, mielőtt túlzottan belelendülnének. Saját magától félt. – Mondd el.

- Hát nem hiszem, hogy megérdemled – feszegette mosolyogva a képzeletbeli határokat a fiú.

- Pimasz vagy kölyök – nevetett fel, és beletúrt Bill bozontos hajába, ami, bár itt bent már nem állt rendelkezésére hajlakk, a fiú valahogy mégis mindig megoldotta, hogy úgy álljon, mint egy kisoroszlánnak. – Na, gyerünk Billy, halljam min törted a buksid.

Bill eddig eufórikus hangulatát egy pillanat alatt emésztették el dühének pusztító lángnyelvei, és minden önuralmára szüksége volt, hogy ne támadjon a férfira.

- Ne hívj így! – vicsorgott rá dühösen, és felpattant az ágyról. A férfi megpróbálta visszatartani, de Bill kirántotta karját a másik szorító ujjai közül. Adam közelében sem akart most lenni, mert tudtam, hogy csak akkor képes uralkodni magán. A szekrénye mellé lépett és lenézett a kis résre, amiről csak ő tudta minek a rejteke.

- Bill – szólította meg óvatosan Adam, mert nem értette mi váltotta ki ezt a reakciót a fiúból, és nem állt szándékában ennél is jobban felbőszíteni. – Rosszat mondtam?

- Felejtsük el – vágta rá, de a hangja még mindig remegett a feltörő feszültségtől. Semmi nem szólíthatja őt így. Senki ezen a világon, egyvalakit kivéve. Egy igen kivételes személy, akivel a kapcsolatuk külső szemekkel érthetetlen, és mégis olyan belsőséget, amit évek óta üldöz valaki más személyében, de eddig még nem talált rá.

- Kérlek, ülj le, és mondd el mi bosszantott így fel.

- Hagyd ezt most Adam! – kiáltott hátra a férfira, és összeszűkített szemekkel méregette Adamet, mert nem tudta megfejteni, vajon mi vezetett idáig. Miért tette ezt? Tudnia kellett, hogy ki szokta így hívni. Tudnia kellett, mit jelenthet neki ez. Talán pont valami ilyesmi reakciót akart kicsikarni belőle? „Hát gratulálok, sikerült!”- morgott gondolataiban is.

„Ez az Bill, már hiányzott a dühöd.” „Azzal táplálkozunk.” „ Veled táplálkozunk.” „Éheztünk nélküled.”

A hangok azonnal záporozni kezdtek a fejében, és most a legkevésbé sem akarta kizárni őket. Fellélegzett a jelenlétüktől, és ahelyett, hogy szokásosan megrémítenék, vagy felidegesítenék, most hatalmas kő esett le a szívéről, hogy csupán két-három gyógyszermentes nap, és máris újra a régi. Ami viszont igazán ragyogásra késztette a lelkét ezekben a pillanatokban, végképp elűzve a dühét, az Tom. Ez egyet jelentett azzal, hogy végre beszélhet Tommal.

- Bill? – indult meg a fiú felé, de ő már nem akart az előbbi mérgével foglalkozni. Önfeledten vetette magát Adam karjaiba és úgy csókolta, amilyenre még nem volt példa köztük.

Érzi a férfi testének feszülésén, hogy mennyire váratlanul éri, és próbálja visszafogni magát. „Ne tedd, Adam. Ne fogd vissza, látni akarom a szörnyed.” – visszhangzik fejében saját hangja, és ezek a gondolatok is eléggé feltüzelik ahhoz, hogy Adamet az ágy felé lökje, és egy levegővételnyi szünetet se hagyjon csókjai záporából. „Bill, elég lesz.” „Ugyan már, még csak most kezdtem…” – válaszol a mély férfihangra, ami a legtöbbször akkor szólítja meg, mikor vélhetően valami Tomnak nem tetsző dolgokat művel. Régebben többször hitte, hogy maga Tom, de hangjuk nem hasonlított eléggé. „Bill, tudod, hogy Tom nem szereti mikor ilyen vagy.” Bill erre a gondolatra mordul egyet, és olyan erősen löki Adamet az ágyra, hogy lája a meglepetést a férfi szemeiben, amiért Billben valahol titkon ilyen erő rejlik. „Tomnak sok minden nem tetszik, ami én vagyok.” – zárja le magában a vitát, és ezzel egy időben dönti el, hogy több gondolatot nem is áldoz erre, helyette megkaparintja végre, amire azóta veszettül vágyik, hogy az első beszélgetésükön túljutottak Adammel.

- Bill nyugodjunk meg – zihálja halkan Adam, de a legkevésbé sem meggyőző hangon, hogy Bill is elhiggye.

- Amikor azt mondtam gondoltam valamire… - leheli maga elé valódi szenvedéllyel, miközben úgy közeledik Adamhez, mint egy valódi démon. – Ez volt az.

Nem fecsérel több szót, feleslegesnek érzi, helyette Adamet minden macskás mozdulatával egyre beljebb kényszerít a keskeny ágyon, az idősebb háta pedig hamar eléri a falat, ahogy maradék józan eszével menekülni próbál. Innen már nem volt menekvés, és ezt Bill is tudja. Most végre sikerül megszereznie, amit akar. Első csókjuknál a férfi támadta le, és ugyan azt a mámort akarja újra átélni, mikor Adam elengedi magát, és alárendeli őt az akaratának.

- Bill, ennek… - bármit is akarna mondani, Bill nem hagyja, hogy befejezze, feltérdel az ágyra, gyorsan átveti lábát Adam combjaim, és fölé magasodva tapad újra csábító ajkaira.

Néhány percig még mindketten küzdenek; Adam minden akaraterejével - ami jelen esetben nem bizonyul túl erősnek – azért, hogy valahogy eltolja magától Billt, és lehiggadjanak, mielőtt túl késő lesz, a másik pedig Adam ellenállásával veszi fel készségesen a harcot.

Időközben viszont minden jel arra utal, hogy Bill tudhatja magáénak a győzelem édes ízét, Adam érintéseinek és nyelve hevességének formájában, mert a férfi vadul ragadja meg a fiatalabb csípőjét és olyan közel húzza magához, hogy egyikük előtt sem maradhat rejtve, mennyire akarják a másikat. Bill a mozdulatra és hozzá társuló extázisra felnyög, és Adamnek ez az utolsó lökés a legmélyebb szakadékba, amibe zuhanhat.

Felmordulva markol Bill ébenfekete hajába, és rántja hátra a fejét, hogy ezúttal márvány-fehér nyakának tapintását érezze forró ajkain.

- Istenem Adam… - suttogja a plafonnak lehunyt szemekkel, ahogy élvezi a férfi fogainak birtokló érintését. – Tépj szét.

Adam pedig, mint a leghűségesebb véreb, tesz eleget Bill kérésének. Kezei a fiú derekáról, fenekére vándorolnak, Bill pedig érzi, hogy ezzel a mondatával végre teljesen megkaparintotta Adamet. Áttörte a férfi falait, ami eddig azért magasodott köztük, mert ez az egész illegális és etikátlan, de ezek után azt is hajlandó neki feltételek nélkül elfelejteni, hogy Billy-nek szólította.

Megragadja a derekát, és egy pillanat leforgása alatt Bill a levegőben érezi magát, majd ismét az ágyon, ahol már a férfi magasodik fölé, kulcscsontját csókolja, és fürgén gombolja pizsamaingét, Bill pedig, párnába vetett fejjel, a fellegekben érezi magát. Adam végre felvette az ostort, és elkezdett uralkodni. Semmire sem vágyott ennél jobban az utóbbi időben. Kivéve Tomra, de ez most nem a kettejük pillanata, csak az övé és persze Adamé – meg a hangoké, amik visszatérésének ugyan nagyon örült, de ez a lelkesedés hamar alábbhagyni látszik most, hogy megint nem akarják engedni, hogy azt csinálja, amihez kedve van.

Bill már nagyon érezni akarja a férfit, ezért dereka köré fonja lábait, és úgy kényszeríti egymásnak izgalmukat. Erre a mozdulatra Adam durván harap a bőrébe, amitől kénytelen felnyögni, de nem érdekeli a fájdalom, ha azt a férfi okozza neki. A fájdalom jó. A fájdalom tökéletes. Éreztetni engedi vele, hogy húsvér ember. „Bill, drágám, kérlek, hagyd ezt abba. Most még visszafordulhatsz.” – szólítja meg egy kedves női hang, ami csak arra készteti, hogy hangosan felnevessen.

Adam felkapja a fejét, és őrült kéjjel kevert zavarral néz a szemeibe. Némán kérdi, miért az önfeledt nevetés, de közben ujjai meg sem állnak Bill ruhája felett.

- Semmi baj… - liheg, mert már nehezére esik az is, hogy egyenletesen lélegezzen. Teste egyszerre égetően forró, miközben a hideg rázza bőrét Adam minden érintésére. – Okozz nekem fájdalmat. Érezni akarom, hogy élek.

Adam reagálni is képtelen volt ezekre a szavakra, csak azt érezte, hogy az eddig oly gondosan elzárt fenevad a testében táplálkozni akar. Évekig hagyta éhezni, és már nem tűri tovább az önmegtartóztatást. Sürgetve rántotta szét az inget Bill mellkasán, és egy pillanatnyi levegővétel után engedett legmélyebb vágyainak. Vadul hajolt le és nyalta végig Bill törékenyen karcsú, és csontos mellkasát, közben durván harapva hófehér bőrét - ami a szűz hóra emlékeztette, ahol most ő dagonyázhat először kedvére – végül szájába vette az apró ékszert Bill egyik mellében. Finoman meghúzva olyan hangokat csalt elő a fiúból, amiket addig hallgatna, míg a halálos ágyán végül lekapcsolják a gépekről.

Hatalmas trappolás és éktelen kopogás szakította félbe eddigi legélvezetesebb terápiájukat, Adam pedig elkerekedett szemekkel, rémültem távolodott el Billtől, és ült az ágy szélére, hogy rendbe hozza magát.

- Igen? Egy pillanat – kiáltott ki zavartan, ahogy ruháit és haját igazgatta. Most átkozta Tomot, amiért a fiú miatt nem lehet tükör a szobában. – Ki az? Épp dolgozunk.

- Nyisd ki! – jött a dühösnek tűnő válasz az ajtó túl feléről, ami hangnak egyértelműen Frankie volt a gazdája.

- Frankie – lélegzett fel egy pillanatra, de ez a nyugalom nem is tarthatott ennél tovább. Elöntötte a bűntudat és a szégyen, ahogy oldalra pillantott és látta Billt, amint épp begombolja ingét, és ezzel elrejti a vörös foltokat, amit szaténbőrén hagyott. – Egy pillanat! – kiáltotta ki, de következő suttogó szavait, már Billhez intézte. – Kész vagy?

- Aha – felelte színtelen hangon, de Adam most képtelen volt a fiú abbéli sérelmével foglalkozni, hogy megzavarták őket. Sokkal nagyobb terhek és bűnök nyomták a lelkét.

Adam elfordította a kulcsot, és nagyra tárta az ajtót, mellé pedig egy hatalmas művigyort varázsolt az arcára, de Frankie nem mosolygott rá vissza. Bosszúsnak, ha nem egyenesen haragosnak tűnt, és ezt Adam nem tudta hová tenni. – Frankie! Visszatértél!

- Vissza – mondta fojtott hangon. – Gyere velem.

- Mi? De hát…

- A fiút várják csoportterápián, nekünk pedig dolgunk van – közölte a tényeket egyszerűen.

- Úgy volt, hogy csak a holnapihoz csatlakozik – rázta a fejét Adam, és Billre pillantott, aki ártatlanul nagy szemekkel nézte a két orvos közt zajló jelenetet. – Még fel kell készülnie, csak ma tudta meg.

- Gyere velünk, Kaulitz – tett felé egy gesztust a kezével Frankie. – Dr. Lambert és én muszáj, hogy konzultáljunk egy nagyon fontos ügyben, előtte átkísérünk a terápiára. Hidd el, jót fog tenni.

- De… - kezdte Bill, és könyörgő szemekkel nézett Adamre, de a férfi most nem segíthetett neki. Egyet értett Frankie-vel abban, hogy jót tesz majd, és barátja kivételesen zaklatottnak tűnt, ő pedig nagyon kíváncsi volt az okára.

- Gyere Bill. Ígérem, nem lesz baj – nyugtatta meg a fiút, Adam. – Itt vagyok az épületben, ha valami van, egyből ott leszek, rendben?

Látta a fiú arcán, hogy habozik, de néhány másodperces tépelődés után feladta a küzdelmet, kelletlenül feltápászkodott és lehajtott fejjel indult feléjük.

***

Adam csak némán figyelte, barátja milyen idegállapotban pakolászik a cuccai között, de már nem bírta tovább magában tartani kíváncsiságát.

- Valami baj van, Frankie?

- Áh – legyintett ingerülten a férfi, és felkapta iratait, amiket a fiókból szedett elő. – Már hogy lenne? Ülj le, és beszélgessünk.

- Történt valami, vagy…? – értetlenkedett Adam, mert megtippelni is nehezére esett volna, hogy mi ütött barátjába hirtelen. Hisz csak most ért vissza az esküvője utáni pihenőnapjaiból. Kisimultnak és élettel telinek kéne lennie, ez a viselkedés nagyon nem rá vallott.

- Semmi, csak itt az ideje a következő terápiánknak.

- Ja hogy erről van szó – forgatta meg a szemeit Adam, bár ez még mindig nem volt magyarázat a dühére. – Ezt mondhattad volna előbb is. Azt hittem megbeszéljük előre az időpontokat, most jobb lett volna, ha Billel…

- Ülj le! – utasított Frankie, félbeszakítva mondandóját, amit egy kicsit sérelmezett is, de magában úgy döntött jobb, ha megbékél barátja mai viselkedésével.

***

Bill egy elmondhatatlanul kényelmetlen széken ücsörög, egyik lábát maga alá húzva, másikat pedig idegesen rázza. Semmi kedve itt lenni. Gyűlöli az ilyen helyzeteket. Az ilyen embereket. Mi a franc köze van neki, más emberek bajaihoz? Sokkal fontosabb elfoglaltsága volt, amit az az orvos, akit már az első pillanattól utált, félbeszakított, és most nagyon dühös. Megint. Vagy még mindig. Maga sem tudja, csak magában mosolyog, mert legalább a hangoknak van miből megerősödniük.

- Örülök, hogy megint mind itt vagyunk – kezdett bele mondandójába a vele szemben ülő nő. Egy pszichológus nő. Egy nő… Utálja őket. – Ma egy új tagot köszönthetünk családias körünkben. Mutatkozz be nekünk, kérlek, és mesélj magadról.

Bill körbenéz, és csak megforgatja a szemét. „Ezeknek? Pont ezeknek meséljek magamról? Mégis mi a jó isten értelme lenne?” – gondolja, és régi hűséges társai máris segítségére sietnek. „Meg ne szólalj!” „Szerintem beszélned kéne, Tom nem haragudna.” „Csak mondd el nekik ki vagy, ennyi, aztán békén hagynak.” A hangok már megint megrohamozzák, és most még csak nem is értenek egyet, ezért Bill is zavartnak érzi magát. Nem gondolja, hogy Tom ezt díjazná. Sosem szerette, ha mások előtt a problémáiról beszélt. Mindig azt mondja, ha valami van, akkor hozzá forduljon. Neki mondja el. Tom ismeri, neki nem is okoz nehézséget a gondjairól beszélni, de nekik? Az egyik ijesztőbb, mint a másik. Ki tudja, talán pszichopaták, gyilkosok is vannak köztük. Elvégre, ez egy zárt osztály. Magát pedig sokkal többre tartja a mihaszna csőcseléknél. Ő pontosan tudja mit csinál, igaz az epizódok néha megzavarják a dolgok menetét, de attól még az egész életét a tervei szerint éli.

Többé kevésbé Tom segítségével, de az utóbbi időben nagyon furcsán viselkedik. Régebben megesett, hogy összebalhéztak és ez szült vitát vagy erőszakot kettejük közt, de Tom mostanában sokszor ok nélkül is bántotta. Legalábbis, akármilyen elszántan is kereste erőszakos viselkedésének miértjét, sehogy sem találta. „Azzal van baja, amit a dokival művelsz.” - érkezik a kéretlen válasz. „Már azelőtt ismerte a terveimet, hogy ez a dolog komolyra fordult volna.” – válaszolja Bill, bár nem túl lelkesen, mert úgy érzi, egyáltalán nem tartozik magyarázattal senkinek. Valamint saját magán is meglepődik hirtelen. Komolyra? Ez a dolog Adammel, komoly? Igen, biztos benne, hogy az. „De nem szereti, mikor külsősöket is bevonsz, Bill.” A fiú ezen csak a szemeit forgatja és bosszúsan összepréseli az ajkát. „Ez a test elsősorban az enyém. Én rendelkezem felette. Az hogy néha kölcsönadom neki, nem azt jeleni, hogy önálló jogai is vannak. Én sem szeretem, mikor lányokat dug meg az én farkammal, mégsem tiltottam még meg neki. Lehetne kompromisszumkészebb.”

- Bill? – szólítja meg az idősödő, de inkább még a középkorú kategóriába sorolandó doktornő, kissé előre hajolva székén, hogy jobban lássa Bill arcát. A fiú az ölébe bámul, és arcába hullott haján keresztül kémleli csak a külvilágot. – Minden rendben. Bennünk megbízhatsz.

„Tudod jól, miért bánik veled úgy.” „Nem gyűlöletből fakadó bántásból Bill, szívem.” Bill ezen hangosan felnevet, és mindenki egyszerre kapja rá a tekintetét.

- Ez a gyerek tuti kattant – hallja meg Bill néhány székkel maga mellett a suttogást. Hallotta, hogy ezt egy nő mondta, de nem fogja lenyelni neki, akkor sem, ha akár egy gyenge kisgyerek. Őt senki se nevezze kattantnak, olyan emberek között, akik épp körülötte ülnek. Felpattan és a hang irányába indul. Egyetlen nő ül abban az irányban, két férfi közt, így Bill céltudatosan célozza meg.

- Ez itt a mértéktelen szeretet, és elfogadás bűvköre, vagy tévedek, kisasszony? – kérdezi, de veszélyes szemekkel tekint le a vékonyka remegő kezű, és hamuszürke bőrű nőre. Olyan közel ment hozzá, hogy lába szinte a labilis idegállapotú nő térdét súrolja, és fölé magasodva árnyékolja le teljesen. – Ha nem tudnád, hát segítek, mind őrültek vagyunk, mert ez egy kibaszott diliház.

A nő nem szólal meg újra, csak magában kacarászik egy kicsit, viszont képtelen tartani a szemkontaktust Billel. Látszik, hogy a fiú megfélemlítette, és ennek Bill nagyon örül. Pont ez volt a célja.

- Bill, nyugodj meg, és ülj vissza a helyedre, kérlek – hallja maga mögött az orvosnő hangját. Azóta ijedtében ő is felpattanhatott, és most mögé sétált.

- Nyugodt vagyok – feleli nemes egyszerűséggel, és kecsesen visszasétál a helyére. – A nevem, Bill Kaulitz. Multiplex személyiségzavarom van, és skizofrén vagyok.

- És van némi dühkezelési problémád is, nem? – vihog egy húszas éveiben járó, kopasz, és teljes egészében kitetovált srác. „Vékony, de nem vékonyabb nálam. Ettől még simán legyűröm.” „Ess neki Bill, ne hagyd, hogy így beszéljenek veled, Tom sem örül ennek.” „Ja, ja, igen, igen, ő sem bírja a fickót.” Bill már épp hallgatni akar a hangokra, és elindulni, mikor a folyton mosolygós, csupaszívnek tűnő doktornő megrovó pillantást vet a srácra.

- Dennis, elég. Bill egy sorstárs, mi pedig itt nem bántjuk egymást. Ugyan, gyerekek, komolyan csalódnom kell bennetek? – kérdi a fejét csóválva. – Azt hittem sokkal elfogadóbbak vagytok. Inkább hallgassuk meg Billt. Ha valakinek van valami kérdése, nyugodtan felteheti neki, biztos szívesen megválaszolja, igaz Bill?

- Aha – feleli színtelen hangon, de elkönyveli magában, hogy ez a dokinő nem is olyan borzalmas. Igaz a szőr is feláll a hátán, attól a hihetetlenül bájos mosolyától, és röhejesnek tartja a sárga keretes, cicás stílusú szemüvegét, de ezektől eltekintve… nem rossz ember. Ő azért emlékszik még Adam szavaira. Azt mondta senkiben se bízzon ebben az épületben, rajta kívül, és ő nem is szándékozott ilyet tenni.

- Ne-nekem lehetne, e-egy kérdésem? – teszi fel már eleve is egy kérdését a pontosan mellette ülő, nagyon fiatal szinte tejfel szőke hajú lány. Egészen biztos benne, hogy még nála is fiatalabb. Egy pillanatig még meg is sajnálja, mert látszik mennyire fél valamitől. Alig lehet hallani a cincogó hangját, és az is remeg, ahogy hozzá beszél.

- Igen? – kérdez vissza Bill.

- Öm… hány… hány ember lakik még benned? – kérdezi félénken, és nem mer Billre nézni. Felé fordul, de tekintete vagy oldalra, vagy a földre szegeződik. Kezeit vadul tördeli az ölében. „Ne, Bill!” „Tomról ne beszélj!” „Utálja ha róla beszélsz másoknak.” „Meg fog büntetni.” – ostromolják elméjét a hangok, de ő tépelődik magában. „Nem hinném, hogy ártalmas ez a lány.” – feleli végül. „De nem csak ő van itt.” „Fogd be a szád, hülye kölyök.” Majdnem felkiált, hogy nem az, de eszébe jut, hogy nem derülhet ki. Senki nem tudhatja meg, hogy a hangok visszatértek, mert akkor rá fognak jönni, hogy nem szedi a gyógyszerét.

- Egy – feleli szűkszavúan. – Mármint rajtam kívül.

- Csak egy? Nahát… É-én azt hittem több.

- Nem, nincs több – mosolyodik el öntudatlanul a lány sebezhetőségén. Szinte megsajnálta, hogy még ezen a világon kell élnie. Látszik rajta, hogy rosszabb napokon, talán még a saját árnyékától is megrémül. „Vajon mi baja lehet?”

- Azt a tagot hívják, Tomnak? – kérdezi egy nála valamivel idősebb férfi, aki karba tett kézzel ül, és nagy zöld szemeivel, szemüvege fölül kukucskál ki.

- Ezt meg… - kezdi Bill, mert sokkolta a tény, hogy ez a fickó, tud Tomról, de egy másik nő félbeszakítja.

- Hé – kiált fel elnyújtva. – Én ismerem Tomot!

- Mi van? – kapja oda a fejét Bill, és már tényleg nem érti, hogy milyen beszélgetésbe is csöppent.

- Az egyik ápoló áradozott róla a csajoknak, mikor a gyógyszereket osztották. Azt mondta félelmetesen jó pasi lehetne, mert bár a gazdatest, amibe ragadt, nem túl férfias, de a kisugárzásától nedves lett a bugyija – kuncog, mert még nem látja, milyen pillantásokkal néz rá, Dr. Simons, de legfőképp Bill. – Azt is mondta, hogy a srác nagyon nyomult, és biztos megizélte volna, ha ő is benne van, de nem akarna beteggel ilyenbe belefolyni. Kiszámíthatatlanok vagyunk, tudjátok?

Mindenki nevetett, de Bill nem. Elborult arccal nézett a nőre, és minden erejét próbálta arra összpontosítania, hogy ne fojtsa meg.

„Hogy merészeli?” – hangzik fel a fejében és mélyen egyetért ezzel. „Lásd el a baját Bill.” „Nem lehet, nem csinálhatok galibát. Istenem, add, hogy vissza tudjam fogni magam.” – hunyja le a szemeit. Erősen markol a székbe, az ujjai már elfehérednek, lábát pedig idegesen rázza. Ő megpróbálta. Isten látja lelkét, tényleg megpróbálta, de a hangok nem hagyják abba. Folyamatosan mondják. „Gyerünk Bill.” „Hallod miket beszélnek?” „Tomot gúnyolják, és ezzel téged is.” „Védd meg őt.” „Tom megtenné érted.”

Minden ereje elszáll. A hangok nem hagytak választást. Mikor szemeit kinyitja, szinte villámok csapnak ki belőle. Hányni tudna a nő nevetésének fülrepesztő ricsajától. Felpattan, és a nőhöz rohan. Lendületből ugrik rá, és ujjai egyből, vékony torára fonódnak. Felborulnak a székkel, és már a nő testére nehezedik, minden erejével szorítva a nyakát.

„Már nem nevetsz, igaz?”

- Bill! – kiált fel Dr. Simons. Az egész egy pillanat leforgása alatt történik. Ideje is alig van az embereknek, hogy felfogják, mi történik körülöttük. – Gyertek, szedjük le róla! Bill, ereszd el!

***

- Nem tudom, Frankie – csóválta a fejét Adam. – Fogalmam sincs, mire akarsz kilyukadni.

- Csak az érdekel, mennyire komoly az érzés benned, ami miatt megkerestél – feleli, de még mindig feszült volt, mert bárhogy próbálta a beszélgetésüket, abba az irányba terelni, hogy Adam elmondja mi történt köztük, mégsem sikerült. Nyíltan pedig nem mondhatta el. – Mit érzel, mikor a közelében vagy?

- Ez… elég bonyolult.

- Semmi baj – mosolyog rá kedvesen. – Meséld el, ahogy tudod.

- Oké – bólintott, és Frankie érezte, hogy most talán sínen vannak. – Először is, komolyan gondoltam a bocsánat kérést, Frankie, és bár szerintem tényleg nem így kellett volna ezt intézned, tudom, hogy csak segíteni próbálsz. Viszont én… félek, hogy elvesztem. Túl messzire mentem, és már Charlie is megszenvedi. De képtelen vagyok ellenállni neki.

Adam összeszorított öklével, aprót ütött a karosszék karfájába, amiben ült. Frankie nem sejtette, mire érthette, hogy közös barátjuknak is ártott, de ezt a félmondatot, nem is állt szándékában figyelmen kívül hagyni.

- Hogy érted, hogy Charles is megszenvedi?

Adam mélyen a szemeibe nézett, és látszott rajta, hogy vívódik valamin. Valószínűleg azon, hogy elmondja-e neki, ami nyomja a szívét, de aztán nagyot sóhajtott, és belekezdett.

- A minap, Billel aludtam. Idebent – tartott némi szünetet, várva bármilyen reakcióra, de az csak nem érkezett. Frankie nem kommentálta. Ha most tudta volna meg, lehetséges, hogy kiakad és megkérdezi, hogy ezt mégis hogy gondolta, de mikor visszatért esküvő utáni mikropihenéséről, egyből visszanézte miket rögzített a kamera. Akkor pedig ezt az incidenst is látta. Forrongott ugyan rajta, de a mai volt, ami igazán túllőtt a célon. Az álla is leesett, mikor visszanézve, tanúja volt jó néhány szenvedélyes, vagy épp kevésbé elmélyült, de azért kedves csókjuknak. Nem akarta elhinni, hogy akit lát a felvételen, az tényleg az ő okos, végtelenül intelligens és mesterien tehetséges kollégája. Barátja… Mintha valami megszállta volna a férfit, minden alkalommal, mikor a fiúval volt. Ha a szemei démonian villództak volna a kamera lencséjében, akkor talán még ördögűzőt is hívott volna, olyan biztos lett volna benne, hogy az ott nem lehet Adam. Aztán mikor meglátta mit művelnek ma, egyenesen ledermedt. Nem tudta mihez kezdjen. Biztos volt benne, ha nem rohan fejvesztve a fiú szobájához, és kezd dörömbölni az ajtón, akkor szeretkeztek volna.

- Folytasd – bólintott.

- Aztán, mikor másnap hazamentem, Charlie eszelősen nekem esett, hogy ezt hogy képzeltem, és akár össze is pakolhatok, hogy összeköltözzek Billel.

- Az emberi reakciója teljesen kézenfekvő – felelte neki, véletlenül sem jelt adva arra, hogy Charlie bármit is tudhat a jelenlegi állapotokról. Legalábbis Frankie aggodalmáról. – Szeret téged, csak aggódik.

- Persze, tudom. Épp ez az. Egy szemét voltam vele, és bántottam őt – hajtotta le fejét.

- Sokszor bántod őt, Adam, csak észre sem veszed. Jobban oda kell rá figyelned. Pláne most. Ne gondold, hogy köztünk Sarah-val, nem volt soha feszültség a munkám miatt.

- Nem Frank – intette le barátját. – Félreérted. Én komolyan bántottam őt. Fizikailag ártottam neki, és teljesen tudatosan. Mármint… szinte teljesen tudatosan.

- Mit csináltál?

Frankie arca megkeményedett ettől az információtól, ajkai pedig vékony vonallá húzódtak. Charlie nem mondott neki semmi ilyesmit, és nem értette, hogy történhetett ez. Mégis milyen szörnyűséget művelhetett barátjuk, amit még elmondani is képtelen volt?

- Veszekedtünk, aztán letámadtam, teljesen váratlanul. Én csak… Azt akartam, hogy végre elhallgasson. Ráadásul, folyton Billt szidta. Éreztem mennyire féltékeny rá, ezért azt tettem vele, amit Billel is tenni akarok. Szeretkeztünk. Bár, azt nem is igazán nevezném így. Inkább csak szexeltünk. Akkor fel sem fogtam mit teszek, pedig minden tudatos volt, mégis az agyam Charlie összes gesztusát és reakcióját átforgatta. Könyörgött nekem, és szenvedett, zihált a fájdalomtól. Oh Istenem…

Frankie látta a fájdalmát. Ahogy megremegett ökölbe szorított keze, és valóban szenved saját tetteinek súlyától. Felkelt, Adam mellé sétált, és leült a közelebbi fotelba, barátja térdére fektetve a kezét.

- Nyugodj meg, rendben? Meséld el mi történt és azt is, hogy miért.

- Könyörgött nekem, de az agyam nem vett róla tudomást. Úgy értelmeztem, hogy ennyire élvezi. Minden dühöm, fájdalmam és Bill iránti szexuális frusztrációm rajta töltöttem ki. Még ahhoz is túl nagy szörnyeteg voltam, hogy igazán hozzáérjek. Biztos vagyok benne, hogy… az ejakulációja is csak az anatómiának volt köszönhető. Ha… érted mire gondolok.

- Igen – bólintott a férfi.

- Mindezek után, róla tudomást sem véve, elvonultam tusolni. Mikor visszaértem a szobába, akkor láttam meg a tetemes vérfoltot, az ágyban. Nem volt akkora, mintha megöltek volna valakit, de esküszöm Frankie, a lélegzetem is elállt. Még soha nem történt köztük ilyen, pedig tényleg nem vagyok mindig épp a leggyengédebb.

- Értem – felelte egyszerűen, ahogy ízlelgette magában a hallottakat. – Szóval azt mondod, Charlie volt, akin levezetted a feszültséged?

- Így van – bólintott keserűen. – És a legrosszabb az egészben, hogy én komolyan élveztem. Tényleg egy szörnyeteg vagyok, igaz? Mi a fene baj van velem, Frank?

- Nyugodj meg. Nem vagy szörnyeteg, de… - sóhajtott fel gondterhelten, mert ez az egész tényleg ijesztő kereteket kezdett ölteni. Az elején még, mikor Adam megkereste, nem gondolta, hogy ennyire durva lesz. Eddig nagyon mérges volt Adamre, de most elkezdte sajnálni is. Látja a szenvedéseit, és komolyan segíteni akar neki. Mindemellett pedig, Charlie sem érdemli ezt. – Tényleg szükségünk van ezekre a beszélgetésekre, Adam. Sokkal jobban, mint gondoltam.

- Ha szerinted segít, természetesen – felelte lelkesen, aztán az órára nézett. – Lassan viszont mennem kell, mert még egy kávét is akarok inni, mielőtt Bill terápiája véget ér, aztán Charlie-val is lennem kell. Muszáj jóvátennem valahogy, amit műveltem.

- Rendben, de légy szíves vigyázz magadra, és küzdj a vágyaiddal Adam. Charlie-ért. És magadért.

- Igyekszem – felelte, ahogy felkelt a fotelból, megveregette barátja vállát, és az ajtó felé indult. – Kösz mindent, Frankie. Sokkal jobb, hogy elmondhattam.

- Tudom, ezért vagyunk mi – mosolygott rá, de mosolyát beárnyékolta egy rejtett aggodalom. – Ígérd meg, hogy bármi történik, valaha is, azt elmondod. Bennem megbízhatsz.

- Tudom – felelte, és szemei egy pillanatra elhomályosultak. – Ígérem.

***

- Bill, te már itt is vagy? – kérdezte mosolyogva Adam, ahogy belépett a szobába, és megpillantotta a fiút, az ágyon ülve. – Milyen volt a terápia?

Őszintén érdekelte a dolog, de Bill valamiért nagyon rémülten pislogott rá, és aggodalommal töltötte el, hogy talán valaki megint bántotta.

- Dr. Lambert – állt fel a szoba szélében ücsörgő doktornő, és gondterhelten nézett Adamre. – Beszélnünk kéne.

- Ne! – kiáltott fel Bill, és Adamhez rohant. Megölelte őt, és ezzel egyetemben kezdte rázni a zokogás. – Kérlek!

- Mi történt? – kérdezte rémültem Adam, és átkarolta a fiú hátát. – Bill?

- Kérem, Dr. Simons! – nézett most a nőre, könnyáztatta szemekkel. – Kérem, hadd mondjam el neki én. Aztán majd, beszélhet vele, csak most hadd meséljem el én.

- Nem tudom – rázta a fejét a nő, de szemeiben ott ült az aggodalom.

- Ma még vár ránk egy terápia – kezdte Adam, a nő felé nézve, és önkéntelenül simogatta Bill haját, és hátát, hogy megnyugtassa. – Annak keretei közt meghallgatom őt, aztán megkereslek. Így jó lesz?

- Legyen, de mindenképp még ma beszélnünk kell – szögezte le a nő, és még egyszer Billre nézett. – Nyugodj meg Bill – ezzel pedig elhagyta a kórtermet.

Bill hatalmas, könnytől csillogó szemekkel meredt a férfira, és egész testében reszketett. Elképzelni sem tudta mi történhetett. A ruhája gyűrött volt, és érezhetően átnedvesítette az izzadtság.

- Bill – simított végig álla vonalán, és lassan megcsókolta. – Mi történt? Bántott valaki?

<<< előző részkövetkező rész >>>