Ne nézz vissza - 2.

Sziasztok!
Élek még, bármennyire is néma csönd, és hullaszag terjeng a blogomon olykor. :) Elkiabálni nem akarok semmit, mától végre a végleges pontra költözöm, és onnantól több időm lesz. Ha nem is úgy térek vissza, mint mikor nyitottam, de rendszeresebben lesznek végre frissek. :) 
Na nem is dumálok tovább, itt egy kis friss, egy kis új. :)
Jó olvasgatást!
Puszi&Pacsi






Tudom hogy nem bízik bennem, meg is értem, az érzés kölcsönös, ami azt illeti. Figyelem a mozdulatait, még ha nem is bámulom olyan feltűnően, mint ő engem, igyekszem rajta tartani a szemem, mert tudom, hogy egyszer csak észhez fog kapni, mégis mit csinál, és akkor én rácsok mögött kötök ki, vagy az utcán, azt pedig köszönöm, nem akarom. Tudom, hogy ki kell találnom valamit, amivel rávehetem, hogy úgy gondolja, nem vagyok veszélyes, sőt talán szüksége is van rám, de mégis, mit akarhat valaki, aki azt vesz meg magának, amihez csak kedve van? Mert hogy a szexrabszolgája nem leszek, az is tuti biztos. Tehát, be kell férkőznöm a fejébe, de közben nem akarok hozzá túl közel kerülni, mert bőven elég volt, hogy egyszer félreértették, amikor kedvesen bántam valakivel. Nem ismerem Adamet, csak hallottam róla innen-onnan, és az elég volt, hogy tudjam, szereti szétcsapni magát, az pedig nem kell, hogy azt higgye, esetleg van itthon egy cicafiú, akivel vigasztalódhat, ha elbassza az estéjét és senkinek a seggébe nem tud bejutni. Minél többet agyalok, annál inkább kezdtem úgy érezni, hogy egyáltalán nem volt jó ötlet itt maradni és felfedni magam előtte, de nincs más lehetőségem, csak az utca. Nem ismerek más lakásokat, ahhoz meg kell volna tudnom, van-e bennük riasztó, mikor jár oda az ingatlanos és egyebek, nem tudok elköltözni csak hipp-hopp, hogy egyszer itt vagyok, aztán már nem. De elhatároztam, hogy el fogok kezdeni keresni egy másik helyet, és kiismerni jobban a környéket, mert el kell tűnnöm innen, amilyen gyorsan csak lehet.
Mikor félrenyelem a fagyit, csak akkor eszmélek fel, hogy a nagy agyalásban majdnem felfaltam az egész dobozt, Adam meg úgy bámul rám, mint aki nem látott még embert, mire önkéntelenül is elpirulok egy kicsit szégyenemben. Hogy tudtam ennyire elhagyni magam, mikor ő is itt van?!
- Elmegyek aludni - levágom a dobozt a dohányzóasztalra, aminek valószínűleg a polírozására se lenne pénzem, majd kirohanok a nappaliból, fel a lépcsőn a vendégszobához. Elkezdem előszedni a cuccaimat a táskámból, leguggolva, hogy könnyebb legyen őket elérni, bár talán egyszerűbb lenne az egész hátizsákot a vállamra kapni, és bevinni a fürdőbe, meg talán biztonságosabb is, főleg hogy mikor felállok, majdnem eldobok mindent a kezemből, Adam úgy megijeszt. Ott áll az ajtóban, lazán az ajtófélfának támaszkodva, teljesen elzárva előlem a kijutás lehetőségét, amitől rögtön elhagyja az erő a lábaimat egy kicsit. Utálok bezárva lenni, mert arra az estére emlékeztet, így rögtön hátrébb lépek egy kicsit, próbálva nagy levegőket venni, hogy lenyugtassam magam, ahogy a testem remegni kezd, de a lélegzetem reszket, és érzem, hogy a könnyek szúrni kezdik a szemem, ahogy egyre jobban elmerülök a pánikban. Tudom, hogy nem vagyok elég erős, hogy ellökjem, így semmi értelme nincs egyáltalán megpróbálni sem, csak hagynám, hogy kartávolságba kerülve elkaphasson, így addig hátrálok, amíg a hátam a falnak nem ütközik.
- Hé, jól vagy? - Az énekes hangja zökkent vissza egy kicsit a valóságba, szerencsére közelebb is lép hozzám, így az ajtó szabaddá válik, én pedig ezt kihasználva, kisurranok mellette a folyosóra.
- Nem. Hagyj békén - válaszolom elcsukló hangon, majd bemenekülök a fürdőbe, és magamra zárom az ajtót. Hogy a fenébe tud ilyen halkan mozogni? Olyan hatalmas a fenébe is, csak kéne, hogy legyen valami hangja a lépteinek, amúgy sem illik így az ember háta mögé osonni!

Hogy lenyugtassam magam, és hogy megszabaduljak tőle egy kicsit, kifejezetten sokáig tollászkodom a fürdőben. Alaposan lemosom a sminkemet, sokkal óvatosabban és jobban odafigyelve, mint szoktam, mert általában csak arra van időm, hogy gyorsan levakarjam a szememről, de most többször is áthúzom az arcomon a pamacsot, hogy mindent leszedjek a bőrömről, aztán ledobálva a ruháimat, beállok a zuhany alá. Jól esik a hosszú, forró zuhany, már idejét nem tudom, mikor tudtam kihasználni, mert a párás zuhanyzó elárulhatott volna, de most Adam úgyis tudja, hogy itt vagyok, szóval igazán mindegy, hogy mit csinálok. Megmosom és beszárítom a hajamat is, hogy ne kelljen reggel a vasalással időt pazarolnom, aztán szépen összeszedem minden holmimat, és jól telerámolva kilépek a fürdőből.
- Te még mindig itt vagy? - sóhajtok csalódottan, ahogy meglátom Adamet az ajtótól nem messze, egy törülközővel és egy pizsamának tűnő valamivel a kezében. Már nem félek tőle, jót tett ez a csendes, gőzös egy óra.
- Ez végül is az én házam - húzza fel a szemöldökét kissé sértetten, és mivel erre nem tudok mit mondani, csak megvonom a vállam és sarkon fordulva, bemegyek a szobámba, majd kulcsra zárom az ajtót, remélve, hogy hallja.

Képtelen vagyok elaludni. Bárhogy forgolódom, nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy Adam ismer, hogy tudja a nevem és bármikor feljelenthet, hogy sokkal erősebb nálam, és bármikor betrappolhat a szobámba és molesztálhat, ha úgy tartja kedve, csak mert megteheti, hiszen tudja, ha nem maradhatok itt, akkor nincs hová mennem. Álmatlanul bámulom hát felváltva a plafont és a falat, hol oldalra fordulva, hol a hátamra, mert nem akarom kiütni magam megint a hülye altatóval, félek, hogy annyira elalszom majd, hogy reggel nem ébredek fel az ébresztőmre, ami megesett néha, és nem kockáztathatom meg, hogy elveszítem bármelyik melómat is, ha már egy fix lakhelyem nem volt. Az álmaim már így is a kukában rohadnak két éve, nem kell az is, hogy elveszítsek még többet, mint azokat.
Újabbat fordulok, de már kezdem feladni, hogy valaha el fogok aludni, mert egyre csak Adamen jár az eszem. Sokkal egyszerűbb lett volna, ha soha nem tudja meg, hogy itt lakom, én pedig elköltözhettem volna egy üres házba, mintha itt sem lettem volna soha, de persze az élet sosem olyan egyszerű, mint azt remélni merem, úgyhogy végül kinyitom a szemem és egy megadó sóhaj után feloldom a telefonomat. Ha már beszélgetni nem hajlandó velem, hát az internetről megtudhatok róla pár dolgot, így rákeresek a nevére, és elkezdem átnézni az oldalakat, amiket kiadott. Olvasok interjúkat, nézek pár videót a korai időszakáról, egy-kettőn még el is mosolyodom, még aranyosnak is neveztem volna, mert látszott rajta, mennyire izgult, amikor megpróbálkozott az Idolban. A wikipédia nem árul el sokat, azonban az instagramja és a twittere annál inkább - találok részeg tweeteket, apró eszmefuttatásokat a semmiről, néhányat valami Billről, az instagramja pedig igazán megmutatja az életét, a bulis éjszakákat, a koncerteket, a divatrendőrség karmaiból megmenekült ruhákat, mindent, amire vágytam, de én soha nem kaptam meg, mert elbasztam. Egyre inkább elmerülök a képekben, ahogy görgetek lefelé, ügyelve rá, hogy semmi nyomot ne hagyjak, hogy észre sem vettem, mennyire telik az idő, csak mikor arra riadok fel, hogy a telefonom ébresztője csörög. Valahogy időközben elaludhattam, mert ki kell nyitnom a szemem, hogy megtaláljam a készüléket, de pár kelletlen mordulás és káromkodás után megtalálom rajta a lekapcsoló gombot, amitől végre elhallgat.
Halkan óvakodom ki a házból, mint mindig, kivételesen otthagyva a cuccaimat, remélve, hogy nem a kapu előtt találom meg őket, mikor hazaérek. Korán van még, láttam, hogy Adam alszik, amikor elhaladtam a szobája előtt, és a biztonság kedvéért bepillantottam, ott van-e, de szerencsére van még időm bőven, hogy beérjek az első munkahelyemre, amúgy sem kell sminkelnem vagy igazán beállítani a hajam, mert a főnököm szerint a smink "buzis", így hanyagolom.

A második munkahelyemet már jobban szeretem, az egy hangszer- és lemezbolt, és még az online tárhely elterjedése ellenére is jönnek hozzánk jó páran, és a tulajnak sosem kellett még aggódnia a bezárás miatt. Az öreg Eddie, a tulaj vitathatatlan romantikus rocker lélek, kedveljük egymást, így tudom, nem kell aggódnom, hogy ha megint úgy esek be, hogy nem volt időm ebédelni, mielőtt leváltom, nem lesz gond, mert szívesen elugrik nekem valamiért a közeli kajáldába. Ma is így van, csak annyira van időm, hogy feltegyek egy kis alapozót, kifessem a szemem és lecseréljem a pólómat egy piros-fekete kockás ingre, ami jobban illik az üzlet hangulatához, meg az itteni stílusomhoz is, mielőtt kilépve a mosdóból, odasietek Eddie-hez, hogy üdvözöljem.
- Mi ez a felfordulás? - nézek körül, a körülöttünk sürgő alakokra, akik egyértelműen nem vásárlók.
- Neked nem mondtam? Szenilis öreg rocker, ejnye - kocogtatja meg a halántékát nevetve. - Adam Lambert jön ma kicsit később ide, ide szerveztek neki dedikálást, ez valami "szerezzünk hírnevet a helyi hangszerboltoknak" dolog, nekünk meg jól jön az extra forgalom. Legalább összeszedhetsz valami szép barátnőt fiam - kacsint rám, majd kifelé is indul, hogy hozzon nekem egy salátát, és amint eltűnik a látóteremből, én a tenyerembe temetem az arcom. Miért kell még a munkahelyemen is ott lennie, nem elég, hogy elfoglalta a házamat?


Korán felkeltem. Túl korán, ami azt illeti, mert egy bizonyos szőke törpe, nem készülődött ma reggel valami halkan. Gondolom dolgozni ment. Még azt sem tudom hol dolgozik, pedig nagyon érdekelne. Amíg a szöszmötölését hallgattam az ajtón át, megállás nélkül pörgött az agyam. Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy jól döntöttem. Semmit nem tudok róla. Tegnap az volt a tervem, hogy alaposan kifaggatom, de nem alakult éppenséggel minden a tervek szerint. Ahogy a fagyit majszolta elmerülve a gondolataiban… képtelen voltam félbeszakítani. Nem tudom megmagyarázni még magamnak sem. Furcsa ez a srác, és nem pontosan tudom, hogyan szóljak hozzá. Nem tudom mikor fogad valamit jól, és mikor ugrik a torkomnak. A fagyinál olyan édesen mosolygott, aztán…
Már azt hittem, ahogy belé tuszkoltam azt a fagyos desszertet, őt talán sikerült egy kicsit megolvasztanom, de mintha csak még messzebb riasztottam volna. Nem mintha neki kéne megriadnia, mégiscsak ő tört be a házamba. Bár ahogy a szavaiból kivettem, ő még engem tart betolakodónak.
Felbátorodva mentem a szobájába, nem akartam, hogy elmeneküljön. Igenis meg akarom tudni ki ő pontosan, ha már egy fedél alatt lakom vele, de úgy iszkolt el, mintha bántottam volna, pedig egyetlen szót sem szóltam hozzá. És még a fagyimat is felfalta.
Mostanáig nem tudom pontosan, mit láttam este. Megrémült tőlem, mintha egy sarokba szorított préda lenne. Mintha már bántottam volna valaha is, és most újra csapdában érezte volna magát. Istenemre esküszöm könnycseppek csillogtak a szemében. Nem folytak végig az arcán, és a hangján is csak egy pillanatig hallottam, de ott voltak. Márpedig Tommy nem annak a sírdogáló típusú srácnak tűnt eddig. Valaki bántotta volna, mielőtt ide menekült? Egyáltalán menekült, vagy csak simán egy balfék és magának köszönheti, hogy semmije sincs? Ezt kéne valahogy kiderítenem. Ha már tudom, miért csövel a házamban, akkor tudom azt is, hogyan kéne viszonyulnom hozzá.
Kísértetiesen ismerős ez az egész eset. Őt juttatja eszembe. Olyan marha vagyok, hisz mindenről ő jut eszembe. El kéne felejtenem, de tippem sincs hogyan csináljam. Túlságosan szerettem, ő pedig legalább olyan erővel sétált át a szívemen és taszított a mostani alkoholmámoros letargiámba, mint amennyire szerettem őt.
- Remélem boldog vagy, már megint te jársz a kibaszott fejemben…
És még motyogok is magamban. Úgy tűnik, mikor azt sugdostam kéjesen a fülébe, hogy megőrjít, végül igazam lett.
Ah, lassan ki kéne ásnom magam az ágyamból, és nekiállni készülődni. Ma még semmit sem csináltam és a fél nap már el is ment. Azt hiszem, a tegnap esti józanságom lehet az oka, hogy most ennyire szétvet a keserűség. Ha a kis vendégemet sem zavarja, ma este iszogatok egy kicsit, és meg kéne próbálnom őt is bevonni. Talán az alkoholtól megered a nyelve.
- Baszki… - egy valódi zombi néz rám vissza a tükörből. Legjobb lesz, ha ma alapozok is egy kicsit, a szemceruza mellé. Mindenek előtt viszont – forró zuhany.

Természetesen már megint sikerül késésben ideérnem, és rohanvást közeledek két hústoronnyal a hátsóbejárathoz. A telefonom vagy két perce rendíthetetlenül vergődik a zsebemben, nyilvánvalóan Alex lesz az, hogy a menedzsmentem többi tagjával karöltve leharapják a fejem. Inkább nem veszem fel, semmi szükségem rá, hogy még a hajamat is lekiabálják, ha már ennyit vesződtem, hogy jól nézzek ki. Vagy legalább megközelítőleg emberien.
Valami fura kis helységbe tessékelnek, hogy várjak még pár percet, Alex vet rám néhány villámokat záporozó pillantást, aztán eltűnik azzal a paranccsal, hogy öt perc múlva menjek ki. Megint elkéstem. Azt hiszem, ez már életem végéig így marad. Tehetek bármit, elkezdhetek készülődni napokkal az adott esemény előtt, mégis el fogok késni. Belém van kódolva, vagy mi.
Őrült nagy mosollyal kivonulok, hozom a szokásos ölelgetős mackó szerepköröm, és mindenkivel űbercuki vagyok. Ez Adam Lambert ma. Hogy miért lett mindez színjáték, mikor az elején még ez tényleg én voltam? Ez is miattad van. Mert annyira szeretted bennem, hogy ilyen vagyok. Ez is rád emlékeztet. Minden rohadt pillanatom, mozdulatom téged juttat az eszembe, és ez így kurvára nincs jól. Neked kéne ilyen szarul érezned magad, nem nekem.

A dedikálástól, és időtlen idők óta tartó fotózkodástól már rendesen elfáradtam. A folyamatos erőltetett mosolygástól meg mindjárt leszakad az állam, de ez is a szakma része. Bírnom kell. A tömeg mégsem akar fogyni, velem pedig senki sem osztotta meg, ez meddig fog még tartani.
- Mi a…? – akad el a lélegzetem, és egyáltalán az agyam is lefagy, mert esküszöm egy félelmetesen ismerős szőke – ezúttal nagyon morcos – kobold masírozott el a polcok előtt, alaposan megrakodva lemezekkel, és nagyon igyekezett észre se venni. Ez komoly? Ezek szerint pont itt dolgozna? Ilyen nincs, csak a mesékben. Épp abba a helységbe irányította rohamos lépteit, ahol engem is leparkoltattak mikor ideértem. Na jó, nem menekülsz szőkeség, ne is álmodj róla.
- Alex! – szólok a terem sarkában álldogáló menedzseremnek, aki sajnos még mindig túl morcos, de ha azt mondom pisilni kell, mégis mit tehetne?
- Hm? – veti oda, mikor mögém ér. Azért kedvesebb is lehetne, mégiscsak belőlem él.
- Ki kell mennem, kérj egy kis szünetet.
- Viccelsz? Mi vagy te, ovis? – húzza fel a szemöldökét, én meg csak fülig érő mosollyal bámulok rá. – Oké, siess.
Én pedig már rohanok is Tommy után, mert kérdésére válaszolva, nem, nem vagyok ovis, és vécéznem sem kell. Viszont egy bizonyos szőkét muszáj tetten érnem. Nyilvánvalóan azt remélte, hogy észrevétlen maradhat, de csúnyán tévedett. Az viszont most egy kicsit feldob, és meg is nyugtat, hogy rendes munkája van, és tényleg dolgozni jár. Nem is akárhová! Azt hiszem, ez lehet a legtökéletesebb állás egy nyugalomra vágyó, de zenekedvelő embernek. Bár fogalmam sincs Tommy milyen ember. Minden perccel, amit a közelében töltök, egyre jobban tudni akarom milyen. Nagyon zárkózott és rideg, de tegnap este láttam, hogy ezzel csak rejteget valamit. Mégpedig valamit, ami fáj neki.
Nos, a rejtegetés már a mindennapjaim része lett mostanra, és fájdalom is akad nálam bőven, szóval, talán nem is különbözünk annyira, még ha első ránézésre két külön világban élünk is.
- Hát te már mindenhol ott vagy? Valójában egy zaklató, fanatikus rajongó vagy, igaz? – kérdem a legkedvesebb hanglejtésemmel, nehogy félreértse a viccet, de nem úgy néz ki, hogy poénos kedvében van. Mondjuk még sosem volt poénos kedvében, mióta „ismerem”. Van neki egyáltalán olyan valaha is?
- Ezt én is kérdezhetném. A házam után, már a munkám is kéne? – kérdez vissza, egy kis gúnnyal a hangjában. Talán mégis szorult belé valami.
- Én elvagyok a saját munkámmal, de köszi, hogy megkérdezted – kacsintok rá, hogy oldjam a feszültséget, de nem nagyon reagál rám. – Szóval itt dolgozol?
Erre csak felhorkant és felegyenesedik, bár persze még így is csak a vállamig ér, és legszívesebben elmosolyodnék ezen a jeleneten, de nem áll szándékomban teljesen kiborítani. Este inni akarok, és terveim szerint vele.
- Ez elég szánalmas. Inkább menj vissza dolgozni – forgatja meg a szemeit, én meg erre összeszűkítem a magamét. Nem mondanám, hogy éppen abban a szívózós pozícióban van, elvégre a sorsa a jóindulatomon áll vagy bukik. Lehet, egyszerűen ridegebbre kéne váltanom, és parancsokat adnom, cserébe a házam feléért. Talán azzal el is érnék valamit. Nem vagyok ilyen, de vannak emberek, akiknél csak ez segít. Nem mindenki fogékony a kedvességre. Hát akkor, váltsunk stratégiát.
- Megyek – vetem oda megjátszott komolysággal, aztán még az ajtóban megállok. – Este egy kicsit lazítani akarok. Rendelek valami kaját, talán kipróbálom a medencét, és annyi alkoholt locsolok magamba, amennyitől még azért eltalálok az ágyamig, de mégis csillagok cikázzanak a szemem előtt. Te pedig velem tartasz.
Kikerekedett szemekkel néz rám. Szinte látom a döbbenetet, és nem utolsó sorban a rémületet a tekintetében. Ez volt a cél - önpacsi. Nem hagyok esélyt, hogy válaszoljon. Egyből kisurranok az ajtón, mosolyogva indulok vissza a kis asztalkához, és hűséges rajongóimhoz. Ez a mosoly most valódi.

Mikorra kezdtem azt érezni, hogy tényleg itt fogok megőszülni, már csak néhány tinilányt kell boldoggá tennem a mosolyommal. Tommy is megjelent az eladótérben úgy fél órával ezelőtt, és feltűnően pakolászik nem messze tőlem. A pillantásait folyton magamon érzem, de nem akarom nyilvánosan felvenni a kesztyűt vele. Még a végén félreértenek valamit – így most azt sem tudom, hogy még mindig rémült, teljesen általános, vagy esetleg dühös pillantásokat küld felém.
- Adam, elmondod nekünk, mi történt veled és Billel? Tényleg történt köztetek valami, vagy csak pletyka, ahogy állítják?
A kérdést az egyik lány teszi fel, én pedig összerezzenek a neved hallatán. Mi a franc? Most erre mit mondjak? Teljesen lefagyok, nem hogy megszólalni, megmozdulni sem tudok. A szoba színei összefolynak a szemeim előtt, és félek, hogy ha nem tisztul ki időben a látásom, még a végén az arcod is megjelenik előttem. Vagy az a jelenet játszódik le újra…
- Adam?
- Jól vagy?
- Minden rendben?
Záporoznak felém a kérdések, én pedig szédülni kezdek. A kurva életbe, nem gondoltam, hogy még mindig ennyire bennem vagy. Miért nem tudsz már végleg elhagyni? Az sem érdekel, ha mindent elviszel, csak menj már, mert ez így kibírhatatlan.
- Csak pletyka – mosolyodom el kényszeredetten. Szó nélkül aláfirkantok még néhány kártyát az asztalon, még a nevüket sem kérdezem meg, aztán esdekelve Alaxre pillantok, aki csak bólint, mert pontosan tudja, hogy mi történt most velem. Ökölbe szorított kezekkel szelelek ki az üzletből, hátra a kis szobába. Most is érzem magamon a potya lakóm szemeit, de nem tudok ezzel foglalkozni. Minél előbb el kell tűnnöm. Mikor végre egyedül vagyok, akkorát ütök a falba, hogy könnyek szöknek a szemembe, és biztos vagyok benne, hogy kint is hallották. Alex pedig még azt is tutira tudja, hogy mi volt ez. Te voltál!
Úgy terveztem, hogy megvárom Tommyt és hazafuvarozom, ha nincs más dolga ma már, de most képtelen vagyok tovább itt maradni. A két őrt meg sem várom. Kirontok az épület hátsó bejáratán és villám gyorsan, egy-két mosolyt eleresztve, mert muszáj, bevágódom a kocsimba.

A Mustang, nevéhez híven, szélsebesen hazarepített, én pedig minden egyebet leszarva, semmire sem vágyom csak a whiskey keserére a nyelvemen, és perzselő lángnyelveire a torkomban. A szőke hobbittal akartam ma inni, de nem várom meg. Majd becsatlakozik később. Nem tudom mikor jön, én pedig nem tudok várni. Akkor ez az egész elevenen felfal.
Lekapom a bontatlan üveg whiskey-met a polcról, és úgy ahogy van, melegen, és az üvegből kezdem lázasan kortyolgatni. A szokásos érzések. Az első pár korty még olyan kellemetlen, hogy a szó legszorosabb értelmében tüzes-vízként éri a torkom, és össze kell szorítanom a szemem, de mikorra a fél üveget elpusztítom, már kezd egészen kellemes lenni.
Ez is mind miattad van. Te tehetsz róla, hogy ilyen szarul érzem magam, és még csak nem is szenvedhetek nyilvánosan. Előkapom a telefonom, és mint minden szánalomra méltó ember, aki egy keserves szakításon van túl, a közös képeinket kezdem lapozgatni. Rengeteg van. Túl sok ahhoz, hogy idegesen a pillanat hevében kitörölhessem. Folyton fotóztál. Nem telt el nap, hogy legalább húsz új fotó, ne legye egyikünk telefonján. Vagy mindkettőnkén. Most semmit nem hagytál magad mögött, csak a szánalmas porhüvelyem, az emlékeink és árulásod fájdalmát, és ezeket a rohadt fotókat, de egyébként üres vagyok. Mire a végére érek, elfogy a másik fél üveg „üdítőm” is. Mobilom az ágyra hajítom, és hirtelen akarok felkelni, hogy elinduljak a másik háromnegyed üveg, még múltkorról maradt vodkámért, de annyira megszédülök, hogy alig tudok megkapaszkodni a kanapé támlájában.

Egy pillanat alatt árad szét ereimben a méreg, és teljes erőmből vágom falhoz a Johnnie-s üveget. Hangos csattanással robban darabokra. Mint az álmaim. 



6 megjegyzés:

  1. Juhú jövöbeni Tommy-Billy cicaharcot szimatolok... ;D
    Beszállok én is harmadiknak, írom a Bill részeket. Nna? XD Viccelek.. :D
    Jó lett, alig várom a következőt! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Feldobott a cicaharc lehetősége mi? :P Simán imádom amúgy is a flegma ribanc Billedet. :D

      Törlés
    2. Áh, nem jó.. Tommyval szemben hogy flegma ribanckodjak? Tommy cuki.. XD

      Törlés
    3. Ugyee? Nem könnyű ez a fanfiction műfaj. Már rájöttem. XD

      Törlés
  2. Na végre eljutottam odáig, hogy elolvassam :D
    Kíváncsian várom a folytatást ^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülünk, hogy eljutottál hozzánk. ;) Hamarosan érkezik. :)

      Törlés

Üzemeltető: Blogger.