Ne nézz vissza - 4.

Sziasztok!
Igen, tudom, ez már megbocsájthatatlan. Na de, most ünnepélyesen megígérem, (mert már tudom, hogy tartok ott :D) hogy holnap jön a Mirror következő része is. :)
Addig pedig, egy kis más finomság. Remélem szeretitek, mert én tényleg nagyon imádom. :)
Szóval holnap. :) Ez tényleg ígéret, nem csak kb. :)))
Jó olvasást! Szeressétek velünk. :)
Puszi&Pacsi





Ezt nem hiszem el! Én reggelit csinálok neki, mert azt hiszem, még mindig az ágyban szenved, erre teljesen jól találok rá, a szobámban! A rémület szétmarcangolja a belsőmet, hogy vajon mennyit tudhatott meg, mert fogalmam sincs, mióta lehet itt, mi van, ha áttúrta a táskámat? Vagy a telefonomat? Mégis, most nem engedem eluralkodni a félelmet, mert éreztetni akarom vele, hogy amit csinált, az emberileg elfogadhatatlan, és amúgy is, hogy gondolja, hogy van joga hozzá, hogy belemásszon az életembe!
- Rossz ötlet volt maradnom. Elmegyek - jelentem ki, ahogy elindulok a táskámhoz, és ezzel együtt Adam felé is, mert ő pont köztünk áll. Úgy tűnik, meg sem akar mozdulni, mert egyáltalán nem mutatja jelét, hogy segítene hozzájutni a táskámhoz, nekem pedig egyre jobban szorítja össze a torkomat az idegesség, mert mi lesz, ha nem enged elmenni?
- Tommy, kérlek ne! - kap a csuklóm után, a szorításra pedig megugrok és felszisszenek, bár nem erős, de hirtelen ért. El akarok húzódni, de nem enged, és érzem, hogy a pánik, ami azon az estén is megtámadott, mikor találkoztunk, újra vészesen kúszik felfelé a torkomban. Gyűlölöm, ha kérdés nélkül megérintenek, ha vissza akarnak tartani, de Adam nem engedi el a csuklómat, a testem pedig kezdi megadni magát.
- Adam, hagyj. Kérlek - a hangom elcsuklik, és nem tudom, hogy ettől, vagy a reszketésem miatt, de elenged, ekkor azonban már késő, érzem, hogy a torkomat elzárja az érkező pánikroham és most én kapaszkodom belé, hogy ne essek össze azonnal. A lábaim gyengék, érzem, hogy ő tart meg, de a látásom homályos, így az arcát nem tudom kivenni, ahogy felém hajol, és talán azt kérdezi, jól vagyok-e. Úgy érzem, el fogok ájulni, zúg a fejem és gyenge vagyok, de tudom, hogy az ájulás, ami megnyugvást hozhatna, nem jön, mert ilyenkor hiába nem vagyok ura a testemnek, mégis magamnál maradok, talán hogy jobban érezzem a szenvedést, hiszen nem kaptam még belőle eleget, igaz? Kihallom, hogy mentőről beszél, meg kórházról, mire megszorítom a kezét, hogy figyeljen rám.
- Nem... kórház... nem - nyögöm ki, úgy érzem, az utolsó adag levegővel, ami a tüdőmben volt, mert mintha vasmarok szorítaná össze a mellkasomat. Ha kórházba visz, visszakerülök a rendszerbe és akkor megtalál, nem találhat meg, eltűntem a föld színéről és azóta nincs baj, nem találhat meg...

Mikor felébredek, lassan térek csak magamhoz. Ritka, hogy a pánikroham után vagy közben elájuljak, de utána mindig nehéz megtalálni a valóságot, mintha megpróbálnék kimászni egy hatalmas, sötét, ragacsos masszából, ami mást sem akar, csak visszahúzni. Az első, amit sikerül kivennem, az Adam aggódó arca, de nem rám néz, hanem valami másra, túl az alakom fölött. Mintha beszélne valakivel, de a hallásom még csak tompán közvetít felém bármit is, mintha víz alól szólnának, és valahogy a világ nem akar tovább tisztulni. Az érzés ismerős, mert ha beveszem a nyugtatót, pont ilyen a világ, és ahogy óvatosan oldalra fordítom a fejem, látom is a tűt a karomban. Minden annyira csendes, hogy meg sem lepődöm, hogy ez a dolog folyamatosan megy az ereimbe, és a kezemet sem húzom el, mikor Adam félve megérinti a csuklóm. Valaki más kihúzza a tűt a karomból, felnyögök, mert nem akarom újra a valóságot, jó nekem így, de nem tudom megállítani, olyan nehéznek érzem magam, hogy meg sem tudom emelni a kezem.

- Hogy vagy? - kérdi Adam, mire rápislogok, lassan mozdítva a fejem.
- Szomjasan. Miért van itt más is? - kérdezek vissza, még ha a nyelvem olyan ügyetlenek érződik is, mintha nem tudnék beszélni.
- Megijesztettél. Azt mondtad, nem akarsz mentőt, szóval felhívtam az orvosomat, nem kell aggódnod, mindig nagyon diszkrét, a nevedet sem kérdezte - nyugtat meg azonnal, bár most annyi szer van bennem, hogy arra is csak vállat vonnék, ha kiderülne, mègis bevittek. -Tommy, én... annyira sajnálom, nem akartalak megrémíteni. Az én hibám - motyogja Adam, mire csak bólintok. Tényleg az ő hibája, nem akarom azt éreztetni vele, hogy nem az, mert elég volt nekem egyszer, hogy turkáltak a cuccaim között és belemásztak a magánéletembe.
- Igen, a tiéd. Elég volt egyszer, hogy valaki minden lépésemről tudni akarjon, úgyhogy hagyd békén az életemet - válaszolok neki, ès bár a hangom nem dühös, mert túl fáradt és tompa vagyok ahhoz, Adam mégis úgy húzza össze magát, mint egy rossz gyerek.
- Ő az, aki nem találhat meg? - Értetlenül, döbbenten pislogok rá, mire ő is ugyanolyan meglepetten pislog rám. - Azt ismételted, nem találhat meg, mielőtt a doki beadta neked a nyugtatót. Miatta rejtőzöl? - Valószínűleg még mindig a nyugtató bódító hatása, hogy nem vágok hozzá valamit és kergetem ki ordítva a szobámból, amikor erre rákérdez, csak a plafonra fordítom a tekintetem, mert képtelen vagyok Adamre nézni.
- Az énekesem volt - válaszolom végül, mire a férfi felkapja a fejét, gondolom nem számított valódi válaszra. - Az utolsó zenekaromban játszottunk együtt, s ő... nem tudta elfogadni, hogy ki akartam lèpni. Durva volt, zaklatott és soha nem hagyott békén. Annyira sokáig hittem neki, hogy híresek leszünk majd és olyan sok mindent tettem érte - elcsuklik a hangom, és érzem, hogy égni kezdenek a szemeim. Adam nem szól, csak bámul rám döbbenten, mire én remegő lélegzetet veszek és oldalra fordulva, kissé összegömbölyödöm a takaró alatt, hogy védjem magam az emlékektől. Soha nem beszéltem erről senkinek... erre mikor le vagyok szedálva, örömmel eldalolok mindent valakinek, akit nem is ismerek.
- Ez még Luisianában volt, ahonnan idejöttem. Sok zenekarban voltam előtte, már tizenéves koromtól, de valahogy sosem jutottunk messzire. Ő azonban nagyokat álmodott, és mind hittünk neki, hogy naggyá tesz majd minket, ha azt csináljuk, amit ő mond. Egy idő után azonban paranoiás lett, hogy van a bandában valaki, aki ellenünk dolgozik és lopja a dalainkat, úgyhogy elkezdte átnézni mindünk telefonját, mindig rákérdezett, hol vagyunk és mit csinálunk, hívatlanul megjelent a lakásomban, követett néha... kezdtem félni tőle, és ott akartam hagyni. Utána menekültem ide, itt már nem volt címem, semmim, így éltem, nem mertem elkezdeni zenélni újra, mert féltem, hogy valaki felismer és elmondja neki, hogy itt vagyok. Azok után, hogy... - Ezt már nem vagyok képes kimondani hangosan, inkább becsukom a hülye szám, ami eddig is sokat beszélt és csak fekszem tovább. - Fáradt vagyok, de nem akarok aludni. Ha ő szóba jön, mindig rémálmaim lesznek. Odaadod az altatót? - Bele sem gondolok, hogy mennyire rossz ötlet nyugtatóra altatót szedni, de mielőtt egyáltalán Adam elmozdulhatna az üvegcséért, leragadnak a szemeim és elalszom.

Egészen meglep, hogy a rémálmok most elkerülnek, de arra gondolok, talán csak a nyugtató ütött ki úgy, hogy nem is álmodtam, csak aludtam. Fogalmam sincs, milyen nap van, vagy egyáltalán mennyi az idő, csak azt tudom, hogy pánikrohamom volt, különben nem lenne ilyen nehéz a fejem az ellene bevett nyugtatótól, de mégis, mi a fene váltotta ki? Akárhogy próbálok emlékezni rá, a tudatom még túl álmos és homályos hozzá, úgyhogy úgy döntök, valami egyszerűbbel kezdem, és kiderítem, hogy mennyi az idő, szóval lassan kezdek tapogatózni a telefonomért. Felhunyorgok a képernyőre, és döbbenten veszem észre, hogy este tizenegy van, ami azt jelenti, hogy átaludtam egy egész rohadt napot! Hogy lehettem ilyen szerencsétlen?
Feloldom a képernyőt, hogy írják egy sms-t Eddie-nek, sajnálom, hogy nem mentem dolgozni, de rosszul voltam és holnap megyek, azonban az ujjam megfagy a képernyő felett, ahogy felugrik az a régi videó. Az utolsó emlékem... tétovázom felette pár pillanatig, de végül rákoppintok a lejátszásra és egy kicsit elmosolyodom, ahogy megjelenik a három évvel ezelőtti önmagam, ahogy a gitárommal a kezemben nevetek valamit, és hozzávágok a dobosunkhoz egy pengetőt. Kihalászom a telefont a basszusgitárosunk kezéből és a kamerába vigyorgok, már félrészegen, de még elég józanul ahhoz, hogy jól tartsam a kamerát. Iszok egy kortyot a sörömből, majd bemutatom a zenekar tagjait, és ahogy az énekesünk közelebb jön hozzám, én nekisimulok a hátammal, és mind azt kiáltjuk "Kibaszottul híresek leszünk!" - mikor utána a fiú vállára hajtóm a fejem, megállítom a videót, mert képtelen vagyok tovább nézni ezt a 26 éves szerencsétlent, ahogy elpazarolja az álmait. Mégsem vagyok képes törölni a videót, csak átmegyek a névjegyzékre és kikeresem Eddie számát, hogy írjak neki, mi történt ma és hogy még holnap sem tudok menni, mert tudom, azok után, hogy egész nap ki voltam ütve, nem leszek képes aludni éjszaka. Bűntudattal a szívemben küldöm el az üzenetet, mert Eddie mindig kisegített már a kezdetektől, soha nem kérdezett, miután egyszer a raktárban ért a pánikroham, még az elején, mert tudta, hogy nem hagynék ki egyetlen műszakot sem, ha nem nagy a baj, én viszont soha nem akartam kihasználni a jólelkűségét. Ezután magam mellé ejtem a telefonom és a sötét szoba halványan kirajzolódó falát bámulom céltalanul, de ez nem segít, érzem, hogy már nem vagyok álmos, így óvatosan kimászom az ágyból, odafigyelve, hogy ne tegyek túl hirtelen mozdulatokat, amiket a zsibbadt testem még nem tud felfogni és a hátamra véve a gitárt, a nappali felé csoszogok, hogy ott tegyem le magam játszani, mert nincs kedvem a szobámban lenni, Adam meg biztosan alszik már.
- Szia - köszönök meglepetten, mikor belé futok a konyhából kifelé tartva, de mikor meglát, rögtön megtorpan.
- Szia - motyogja, és rögtön a kajájának szenteli a figyelmét, ami elég határozottan rendeltnek tűnik. Vajon haragudott, hogy nem főztem? Tud a pánikrohamról? Gyűlölöm, mikor minden így kiesik a fejemből, de nem tudok ellene mit tenni, mert a nyugtató nélkül sokkal tovább tartana és már az is elég, hogy van, nem kell, hogy még sokáig is legyen.

Jöhet a jó öreg rendelt kaja. Bár Tommy nem főzött túl tápláló alapanyagokból, valahogy egy kis utónassolással kiegészülve finomak voltak. Én, ha megerőszakolnám magam se tudnék ehető kaját összehozni.
Tommy… Mit titkolsz? Eddig is tudtam, hogy valami rejtélyes van ebben a srácban, de ezek után határozottan biztos vagyok benne. Nagyon kiakadt mikor meglátott a szobájában. Nem is… Nem ez a jó szó. Arra számítottam, hogy nagyon ki fog akadni, de ez még annál is durvább volt. Komolyan meglepett a reakciója. Ahelyett, hogy szembeszállt volna velem, előlem is el akart szaladni. Nem hiszem, hogy olyan marha rémisztő lennék. Maximum első ránézésre kicsit bizarr, de hogy félni kelljen tőlem. Teljesen abszurd. Akkor ő miért akart megfutamodni?
Beleremegett az érintésembe, határozottan éreztem, és nem először ijesztek rá a közeledéssel. Aztán mindennek a tetejében jött a pánikrohama, amiről azt sem tudtam mi folyik a szemem előtt. Ha nem kapom el, és fektetem az ágyra, fix, hogy ott esik össze előttem.
Azóta, hogy megrendeltem a kaját, itt ülök ezen az átkozott kanapén, és ötletem sincs, mi történik a saját házamban. Basszus, a video! Talán most kéne megnéznem, aztán gyorsan kitörölnöm. Előhalászom a telefonom, és nem… képtelen vagyok elindítani. Épp elég szemét dolog volt tőlem, hogy ezt tettem vele. Mardos a kíváncsiság, mert valami megmagyarázhatatlan okból nagyon érdekel ennek a srácnak az élete. Lehet, hogy az örökös segíteni akarásomról szól a dolog, és mert annyira megsajnáltam ma. Az üzletben talán egy kicsit durva voltam vele, és ezt azóta megbántam, de nem tudom hogyan kéne a bizalmába férkőznöm.
Mondjuk biztos nem úgy, hogy titokban a magánvideóit nézegetem. A fenébe is, megnézem! Vagy mégsem… Megcsörren a telefonom éppen, és egy pillanat alatt belém szorul a levegő. Kép nincs beállítva és csak egy nagy K betű villog a képernyőn. Ez a legtöbb embernek semmit sem mondana, azt gondolnák, hogy egy jelentéktelen rövidítése, egy jelentéktelen telefonszámnak. De rohadtul nem. Ez Bill, én pedig remegő kézzel meredek a képernyőre. Azért van ilyen felismerhetetlenül a telefonomban, ha bármilyen elképzelhetetlen véletlen folytán illetéktelen kezekbe kerülne, még véletlenül se jöjjenek rá, hogy bármi közöm is van hozzá. Ez nem az én ötletem volt természetesen. Bill briliáns ötlete, hogy inkognitóban maradhassunk. Az egyik legnagyobb tőr volt ez a szívembe, amit kaptam tőle, pedig abból volt bőven. Én is csak egy jelentéktelen L vagyok az ő készülékén, de mára legalább tudom, hogy nem csak a készülékén voltam az. Láthatta, hogy ezen akkor mennyire megütköztem, mert eljátszva a szerető társat, vigasztalt, hogy ez mind csak azért kell, hogy nyugodtan élhessünk, és nyugodtan szerethessük egymást. Olyan ügyesen adta ezt elő, hogy teljesen benyaltam az egész „csak magunkat féltem” szarságot. Manipulálni… hát azt nagyon tudott. Vagy nem is ez a legjobb jellemzés rá? Inkább egy akaratos, és önimádó seggfej, aki mindig elérte, hogy az történjen, amit ő akart. Tudta, hogy bármit megtennék érte, és ezt ki is használta. De a fenébe is… Képtelen vagyok kiverni az átkozott fejemből. A napom minden pontjában a szemem előtt lebeg az arca. Látom a mosolyát azokkal az édes fogaival, és a fintorait, mikor valami nem tetszik neki. Bármit teszek, mondok, vagy látok, itt van előttem, ő hogyan reagálna rá. Ez nem normális, az biztos. Még mindig szeretem, ezt kár tagadnom. Rohadtul haragszom rá, iszonyúan csalódott vagyok, és forr bennem a szó szerint mindent elsöprő düh az irányába, de mégis… Ő volt nekem a minden. Már akkor is ő volt, mikor még nem is ismertem. Annyira önző vagy! Biztosan jól tudja, hogy mennyire szenvedek, és tessék. Épp hogy egy kicsit sikerül kivernem a fejemből, máris százezerszeresen kapom vissza azt az egynéhány nyugodt órát.
Elhallgatott. Végre… azt hittem már sosem unja meg. Visszasüppedek a kanapé mélyére és gondolkodom mi is kellett ma ahhoz, hogy ne csak rá gondoljak.
Tommy. Ő kellett hozzá. A felismerés villámcsapásként ér. Persze a mai nem volt egy hétköznapi történet, de azért ez furcsa. Még a saját anyám sem tudott életet lehelni belém a szakítás után, erre jön ez a srác és egy csapásra kitörli Billt, szinte egy teljes napra. Mi a fene? Igaz… nem csak ez a nap volt több mint átlagos, Tommy sem egy tömegben könnyen megbújható szürke egér. Van bennük valami közös Billel, csak egész máshogy. Tommy nem akar mindenáron közszemle tárgya lenni, mégis az. A lényéből fakad valahogy egy a láthatatlan nyíl, ami a feje felett vibrál, és azt üzeni „ide nézzetek!”
Jesszusom, hová jutottam, Tommyt hasonlítgatom Billel. Azt hiszem ma is kelleni fog az ideglazító barátom. Csak azt nem tudom, ma melyikkel haverkodjak. Johnnie a tegnap esti incidens után kilépett az életemből, és még nem vettem újat. Lehet, hogy a mai események után, amihez ilyen kellemetlenül társult Bill, egy Bloody Mary-re kéne ráhajtanom. Vagy csak simán a vodkás üvegre, az hamarabb ellazít.
Újra rezegni kezd a telefonom, és már kevésbé rémülten, viszont egy cinikus félmosollyal nézek a képernyőre. Már nem a K betű villog, hanem a K betűm tesója, TK.
- Jaj, Bill. Ez annyira gyerekes… - feladom a küzdést, és a fülemhez emelem a telefont, de még meg sem szólalok, máris Bill szeretnivalóan affektáló hangja szólal meg.
- Annyira könnyű kijátszani téged, Adam – adja a tudtomra, én meg csak továbbra is mosolygok, ezúttal már azon, hogy azt hitte átvert.
- Te meg még mindig annyira hülyének nézel – felelem mogorva, de gúnyos csengéssel a hangomban. Amolyan „rohadj meg” üzenet akar ez lenni, amit persze nyíltan sosem mondanék ki. Nem egyszer kikívánkozott már, de valahogy… mindig képtelen vagyok bántani őt. Ő olyan nagyon azért nem zavartatja magát az ellenkezője miatt. – Mit akarsz, Billy?
A hangomra nemtörődömséget próbálok erőltetni, mert tényleg nem akarom, hogy tudja, mennyire felkavar még ezekben a percekben is. Gyűlölni akarom, de képtelen vagyok ezt a tudtára adni. Mikor vele beszélek, teljesen elgyengülök.
- Nálam van néhány cuccod.
- Van közte olyan, amit ne tudnék megvenni bármikor? – kérdezem szárazon. – Ha nincs, akkor csak dobd ki őket.
- Én is gondoltam erre, és azt is sejtettem, hogy te ezt fogod mondani, bár be kell vallanom, meglepsz ezzel a hangnemmel…
- Aha, a lényeget, ha lehet – próbálom rövidre zárni, de csak mert rohadtul fáj, hogy megint elővette „fellengzős rohadék Bill” arcát.
- Itt van az a gyűrű is, amit még a nagyapádtól kaptál, mikor gyerek voltál. A fáraós – fogad szót, és darálja el gyorsan, amit akar. – Gondolom, ezt meg szeretnéd tartani, én meg nem akarok szívtelen lenni.
- Na mi az, nem jött be a szívtelen karakter, fájt a késednek a hátam? – már megint… egy pillanat alatt képes kihozni a kibaszott sodrásomból.
- Ha befejezted, akkor mondd meg az új címed és elviszem a cuccaid.
A hangja rideg, és egyáltalán nem érdekli a kiakadásom. Vajon tényleg nem, vagy csak megjátssza? Egy kicsit sem hiányzom neki? Nem akarom elhinni, hogy csak ennyit jelentettem… Igaz, hisz csak egy vagyok a százból, akivel abban az időben „örömködött”. Örülhetek annak is bizonyára, hogy legalább valamelyest állandó játszótárs lehettem. Látott bennem valami különöset akkor, vagy csak miért ne? Ah… Mindegy, ezen nem most kezdek agyalni. Az a gyűrű tényleg fontos nekem, és egy pillanatot kibírok még, amíg odaadja, és végleg kisétál az életemből.
Ledarálom az új címem, bár épp előle menekültem a város legeldugottabb pontjára, de most már mindegy. Normálisan autóba vágódtam volna, hogy ne kelljen beavatnom a rejtekembe, de most eszemben sincs magára hagyni Tommyt.

Eltelik egy bő negyed óra is talán, mire újra rezeg a seggem, de ez valószínűleg a kaja lesz. Bár Tom úgy vezet néha mint egy őrült, mégis kétlem, hogy már itt is vannak.
Miután átvettem és kifizettem, gyorsan bedobom a mikróba, hogy egy kis életet leheljek ebbe a se íze-se bűze, ételnek csúfolt akármibe, aztán fintorogva kezdem el komolyan szagolgatni, mert nem tudom eldönteni melyik a rosszabb; ez, vagy ha én főztem volna.
- Szia – hallom meg a csodálkozó köszönést, ami engem talán jobban meglep, mint őt. Nem számítottam rá, és komolyan meglepett, hogy felébredt, sőt ahogy elnézem, egész jól van. A kajára szegezem a tekintetem, és egyből beugrik milyen elképzelhetetlenül idióta vagyok. Csak magamnak rendeltem és neki nem.
- Szia – köszönök vissza, és egy kicsit el is szégyellem magam a mai történtek után, aztán még ez az önzőségem is. Nem lehetne, hogy ennek a mai napnak még így idő előtt véget vessen valaki? Felemelem a tekintetem, és Tommy egy apró mosollyal néz rá, de elég zavaros a tekintete. A mosoly viszont nem képzelgés, határozottan ott van. Kiismerhetetlen ez a srác. Bár amikor még ágyban volt, akkor is egy eddig ismeretlenül könnyeden őszinte oldalát mutatta. Vagy csak a nyugtatók voltak azok… A mostani megjelenése is megmosolyogtat. Gyűrött cuccokban, kócos hajjal szinte kicsörtet, miután az egész napot végigájuldozta, és még most is a gitárja nyakát szorongatja. Szenvedélyes zenész lehet. Még nem is hallottam játszani, de nagyon érdekelne. Talán most.
- Ne haragudj, Tommy – hajtom le ismét a fejem, és visszavágódom a kanapéra, amibe szerinte már teknőt süllyesztett a seggem a mai napon.
- Öm, miért haragudnék? – kérdez vissza én pedig rákapom a tekintettem, mert hát mindenre számítottam, de erre marhára nem.
- Hát amiatt, ami reggel történt, én nem tudtam, hogy…
- Ah baszki.
- Mi az? – kérdezek vissza, mert csak felnyög és lehuppan mellém, a gitárját gondosan az ölébe fektetve. Elsőre az a kép ugrik be, mint mikor egy anya a gyerekét tartja a karjaiban. Tommy legalább ennyire óvja és félti azt a gitárt.
- Tudsz a rohamomról? Te ne haragudj, biztos rád hoztam a frászt, de nem volt szándékos. Történt valami durva? – sandít rám kócos tincsei közül, és az egész nagyon egyszerűnek hangzik, de nem az. A szemében ott ül a félelem. Retteg a válaszomtól. Az egész teljesen katyvasz. Tommy nem emlékszik arra, hogy mi történt? Az meg hogy lehetséges? Vagy csak megjátssza, hogy nekem és magának is megkönnyítse a dolgokat. Bár nem tudom, hogy mennek ezek a dolgok, még nem volt ilyenben részem, de inkább ezt tudnám elképzelni. Igaz nem ilyen „dugjuk homokba a fejünket” típusnak ismertem meg eddig. Ha egyáltalán használhatom az ismerni szót. Igaz is, a vidit még meg sem néztem, jobb ha magamnál tartom a telefont.
- Mire emlékszel? – kérdezek vissza, hogy kipuhatolózzam, mennyit tud a történtekről.
- Hát, nem sokra… - feleli bizonytalanul. Lehajtja a fejét és a húrokkal bíbelődnek az ujjai. Zavarban lenne? Ilyen egy zavart Tommy? Szőke fürjei mögé rejtőzik és a gitárját piszkálja. Óhatatlanul is elmosolyodom, és bármi is az igazság, ha emlékszik, ha nem, azon vagyok, hogy megnyugtassam.
- Semmi komoly nem volt – felelem. – Rosszul lettél, én pedig orvost hívtam.
- Mit csináltál?! – tér vissza egyből a jól megszokott hangnem, és lángoló tekintet. Áh igen, az az én Tommy-m. Mármint… ő Tommy. A kezelhetetlen vadmacska.
- Nyugodj meg, semmit nem tud rólad – vágom rá egyből, és úgy kell visszafognom magam, nehogy még többet mondjak, amit elvileg nem is tudok most, vagy mi. Jaj baszki, ezekben a „nem tudsz róla, szóval tartsd titokban” dolgokban nagyon nem vagyok jó. És mellesleg az évek alatt sikerült kellőképp meg is utálnom. Vagy inkább sikerült megutáltatni velem. – Mármint, az orvosom nagyon diszkrét, továbbra sem tud senki arról, hogy van egy házi cicám.
- Mi a fasz? – néz rám továbbra is döbbenten. Ez az én formám. Egyik mondatommal jobban kiakasztom, mint a másikkal. Esküszöm nem szándékos. Eddig csak magamban hasonlítgattam egy macskához, és most meggondolatlanul kimondtam, mintha ez egyértelmű lenne, csak mert nekem az. Lehetne a mai nap ennél is fájdalmasabban vicces?
Kínomban fel is nevetek, amit látom rajta, hogy még inkább nem ért, de ennél több reakciót nem tudok kierőszakolni magamból, mert kopogást hallok az ajtón.
Az ajtón? Hogy az istenbe jutott be a telekre? A rohadt életbe! Biztos nyitva maradt a kapu, mikor behoztam a kaját. Vagy csak szimplán átmászott a kerítésen, mint a régi házamnál, mert nem szeretett a nyílt utcán várakozni a házam előtt, ugyanis az félelmetes volt. Bárki megláthatta… És mégis mit akarna ugye Bill Kaulitz tőlem? De kurva szánalmas vagyok.
Az asztalra hajítom a kajás dobozt, és az ajtóhoz szaladok, közben pedig eldarálom Tommynak, hogy ne haragudjon, nem tart soká. De Bill szokás szerint keresztül húzza a számításaimat.
- Halihó! – köszön hangosan, és anélkül, hogy jelét adtam volna, mennyire szeretném itt látni, beljebb löki az ajtót, és könnyedén, légies lépteivel belibeg az új házamba, amit abban a reményben vásároltam, hogy vadi új Bill mentes életem fészke lesz.
- Hali… morgom, és megfordulok, de nem csukom be az ajtót. Ez talán elég jelzés mennyire nem szívesen látott vendég. Bárcsak ne vágynék mindeközben annyira a közelségére. A karjai ölelésére, és a hazugságaira, csak hogy egy kicsit még elhiggyem, milyen boldog vagyok. Csak egy kicsit még…
- Ó te jó ég, Adam! – kiált fel, ahogy a nappaliba ér. – Hát nem gondoltam, hogy ilyen hamar túlteszed magad rajtam.
- Mi? – kérdezek vissza, de lesápadok, mikor eszembe jut a szőke apróság a nappali kanapéján. Bill most nyilván azt hiszi, hogy Tommy a vigaszom. Bassza meg! Ez nem lesz jó, és Tommy is ki fog akadni. Megint leszedi a fejem, és én tényleg nem akarom majd mást ettől a naptól, csak hogy legyen végre vége, vagy valaki még előtte nyírjon ki. – Ja Tommy nem… ő nem…
- Nem kell letagadnod – kacsint rám. Abban a pillantásban pedig ott az a kacér rejtett üzenet, hogy aha, ő is, már nem is egy sráccal…
Ettől csak még jobban elfog a rosszullét. Ma még egy kortyot sem ittam, mégis a legrosszabb hányinger kerülget. Beljebb vánszorgok, hogy a nappaliba vezető boltív peremébe kapaszkodhassak, és akkor egy tizedmásodperce, mielőtt összeúszna előttem a kép, még látom Tommy furcsa arckifejezését.
- Bill, kérlek – nyögöm halkan, mert nem vagyok képes többre. Szabályosan az életet is kiszívja belőlem a gúnyos megjelenésével -, menj el.
Még valahonnan messziről mintha hallanám egy újabb epés megjegyzését, aztán Tommy hangját is. Nagyon próbálok összpontosítani, de nem megy. A szédülésem, ami bizonyára az egekbe szökött vérnyomásomtól lehet - legalábbis remélem, hogy tényleg nem kinyírni készül ez a szituáció – nem engedi hallanom a szavait. Annyit tudok kiszűrni, hogy dühös. És valószínűleg joggal. Hogy fogok még ezért a kellemetlenségért is bocsánatot nyerni tőle… A picsába… Komolyan legyen már vége.



3 megjegyzés:

  1. Váó, nagyon jóóó! Folytatást akarok, MOST! XD
    Fogadok Tommy bevállalja, és eljátssza Billnek, hogy ő Adam új fiúja, és elküldi a picsába :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kösziii! Hát igyekszünk, na azt nem árulom el mik jönnek még ezután, de valami azt súgja majd tetszeni fog. :D :P
      Most pedig megyek hozzád olvasni, mert látom vár ott valami. ^^

      Törlés
    2. Ne is áruld el! Sőt, szólj rám, hogy kussoljak, és ne találgassak... :D

      Törlés

Üzemeltető: Blogger.