Ne nézz vissza - 5.

Sziasztok!

Elmaradt a múltheti rész és most gyorsan gyorsan pótolom! :)) Nyugodtan zaklassatok ilyenkor, ahogy egyébként is szoktatok, nem bánom, sőőt! A másik blogon is már ezer éve jelezték, hogy nagyon elmaradtam, de néha alig tudom utolérni magam. Annyit dolgozom, hogy néha ezt sem tudom milyen nap van, és ez nem vicc. :D Szóval csak sürgessetek. ;) 

Meghoztuk a következő részt a teljesen új függőségemből. :)) Remélem ez is tetszeni fog. :) 

Jó olvasást! 

Puszi&Pacsi

Nem értem, mi a fene történik ezzel a nappal, meg úgy az egész életemmel. Alig pár napja ismertem meg Adamet és azóta minden a feje tetejére fordult, az emlékeim gyakrabban törnek elő, ezért volt biztos reggel a roham is, de valahogy ezzel együtt a zene is jobban kezd visszakúszni az életembe, és ez megrémít. Nem tudom, mit hozhat az, ha újra álmodozni kezdek, mert eddig csak tönkretett, és nem akarom, hogy még tovább törjön össze, de ezen nem segít túl sokat, hogy itt áll most velem szemben ez a srác, és elég egyértelműen Adam pasijaként könyvel el.

- Nem vagyok meleg - közlöm vele, még egészen nyugodtan, de Bill úgy tűnik, ezt nem hiszi el, mert rám mutat egy halvány, gúnyos kis mosollyal a szája sarkában.

- Ugyan cica, gyűrött és kócos vagy, és hetero srác nem alszik Adamnél - kacsint rám, habár kezdem megfontolni, hogy kikaparjam a szemét a cicázásért, mert nagyon kezd elegem lenni abból, hogy mindenki, aki meglát, házimacskának tekint.

- Mondd csak, befogod a szád és eltakarodsz, vagy segítsek? - förmedek rá, immár dühösebben, mert nagyon kezd elegem lenni a srácból, ennyi idő után is. Legszívesebben megragadnám és a karjánál fogva penderíteném ki a házból, mert látom, hogy Adamnek sem tesz jót, hogy itt van, látom rajta, mennyire megviseli már ennyi is. Amikor gyorsan az ajtó felé pillantok, hogy felmérjem, milyen lehetőségeim vannak a menekülésre, meglátom "vendéglátómat" úgy elsápadva, mint aki az én reggeli mutatványomat tervezi megismételni, azt meg igazán nem akarom megvárni, mert a fene se akarja ápolgatni, mint tegnap este, én pihenni akarok és nem aggódni.

- Remek, látom annyira el vagytok veszve egymásban, hogy rám már oda se figyeltek - Bill sértődött hangja ránt vissza a valóságba, de látva, hogy mennyire nem érdekli az exe állapota, sem semmi más magán kívül, rögtön elfut a méreg. Rá emlékeztet a stílusa, a pökhendisége, hogy azt hiszi, csak körülötte forog a világ, és mielőtt igazán gondolkoznék, felpattanok a kanapéról, azzal a határozott szándékkal, hogy kidobjam a házból, de azzal nem számolok, hogy hiába vékony, viszont magasabb nálam és úgy tűnik, határozottan nem akar elmenni.

- Ne érj hozzám! - emeli meg a hangját immár rémülten, ahogy én felé kapok, és látom, hogy pofonra lendül a keze, de félúton megakad a levegőben, mikor egy fekete körömlakkos kéz a csuklója köré fonódik és visszafogja. - Mi a... - úgy tűnik, ennél többre nem telik neki, ahogy mindketten döbbenten Adamre meredünk, bár bevallom, ez engem is meglepett. Nem hittem volna, hogy egy vitában köztünk ő engem fog védeni és nem a kis német dalos madarat, de úgy tűnik, tévedtem, habár Adam láthatóan meglepődött önmagán is.

- Ne érj hozzá - préseli ki magából a szavakat Adam, de úgy tűnik, Billt nem érdekli, hogy mennyire nehezére esik szembeszállni vele, amit én viszont látok. Ha Patrick, az én énekesem lenne itt, valószínűleg lefagytam volna a félelemtől, és képtelen lettem volna csinálni bármit is, ha kezet emelt volna Adamre, ő viszont megvédett. Talán nem is olyan rossz ember?

- Látom tényleg nagy lehet a szerelem, ha ennyire véded - rántja ki a csuklóját az énekes szorításából Bill, de Adam erre már nem reagál, csak elveszetten ingatja a fejét, úgy tűnik, minden maradék akaratereje elfogyott ezzel a mozdulattal.

- Higgy, amit akarsz, de most már takarodj, mert senki sem lát itt szívesen! - kelek ki magamból, mikor már nagyon elegem van, és megragadva a könyökénél, addig rámgatom, amíg egy mozdulattal ki nem tudom penderíteni az ajtó elé, hogy aztán hangosan rávágjam azt, jelezve, nem várjuk vissza.

Hátat fordítva a vastag faajtónak, nekidőlök egy pillanatra, hogy lenyugodjak, mert szükségem lesz a lelkierőmre és a higgadtságomra, ha visszamegyek a nappaliba Adamhez, amiből úgy érzem, most morzsák sem maradtak, de azzal csak tovább rontanám a helyzetet, ha így mennék be. Érzem, hogy reszketek, ahogy megrohannak az emlékek, ezért ökölbe szorítom a kezem, és nagy, lassú levegővételekkel próbálom visszaszerezni a lelkierőmet, hogy legalább egyikünknek legyen ebben a házban. Bill sokkal több mindent kavart fel bennem, mint hittem, és mikor hosszú percek múlva visszaóvakodom a nappaliba, úgy látom, ezzel a kanapéra rogyott Adam sincs másként. A gitárom elárvulva támaszkodik a falnak a kanapé mellett, míg Adam nem kevésbé árván, magába zuhanva rejtőzik a keze mögé. Kétlem, hogy sír, de ahogy ránézek, lassan kezdenek visszakúszni a fejembe az emlékek, a tegnap estével kezdve, amikor részegen azt hitte, Bill vagyok, és nekem kellett ágyba dugnom, mert már arra sem volt képes egyedül. Aztán a reggel... nem is tudom, miért érdekelt, jól van-e, de segíteni akartam, ezért csináltam reggelit, de aztán a szobámban találtam rá.

Fáradtan sóhajtok és a legközelebbi üveget, meg két poharat felkapva, az egyiket elé teszem, a másikat pedig magam elé, ahogy leülök mellé a kanapéra.

- Sajnálom - motyogja Adam a tenyerébe, miközben én töltök mindkettőnknek, de itt meglepetten pillantok fel rá. - Nem akartam, hogy meglásson, de féltem, hogy ha elmegyek, már nem leszel itt, mire visszajövök, ezért idehívtam. Rossz ötlet volt.

Megragadja a poharat és egy húzással ledönti az aljára töltött vodkát, látom, hogy megborzong tőle és összeszorítja a szemét.

- Van más is, amit sajnálsz? - kérdezem, bár talán ez nem a legjobb alkalom megbeszélni a reggel történteket, de mikor, ha nem most? Adam azonban értetlenül emeli fel rám a könnyes pillantását, de mikor az én határozott arcommal találkozik, lassan felcsillan benne a felismerés szikrája.

- Én nem... persze, hogy sajnálom, én nem akartam rosszat, csak többet tudni rólad, ha már nem beszélsz velem, de aztán jött a rohamod és én iszonyúan megijedtem. Nem akartalak bántani Tommy, soha - mentegetőzik egyből, és lehúzza az újabb adagot is. Én is csatlakozom mellé, összeszorítom a szemem, ahogy a vodka végigégeti a torkomat, de nem törődöm vele, újabbat töltök mindkettőnknek.

- Tudod, mikor most megvédtél Billtől, az bátor volt - jegyzem meg, hogy egy kis lelket öntsek belé. Már tudja, ki elől menekülök és részben azt is, hogy miért, nincs értelme, hogy haragudjak rá. Még ha nem is voltam teljesen magamnál, elárultam neki, valamiért megbíztam benne, az én döntésen volt, nem az övé.

- Köszönöm - feleli megilletődötten, és valahogy még az újabb pohárért is elfelejt nyúlni, ahogy az én arcomat fürkészi. - Szeretnélek megismerni, Tommy - súgja, mire én a saját poharamért nyúlok és az újabb kör után, kézbe veszem a gitáromat.

- Megismerheted a zenémet - engedek neki. Már szinte nem is emlékszem, mikor hagytam valakinek, hogy énekeljen a játékomra, de most az ő egyik dalát kezdem játszani az új albumról, Adamnek pedig meglepett mosoly ragyog fel az arcán, ahogy meghallja a kezdőakkordokat. Belegondolva, még nem láttam őt őszintén mosolyogni, de tudom, milyen az, ha elárulnak, és nem akarom, hogy ő is úgy végezze, ahogy én, ezért örülök, ha segíthetek mindkettőnknek felejteni.

- Dolgozom valamin egy ideje, de valahogy nem akar összeállni, meghallgatod? - Már vagy tíz számon és pár további poháron túl vagyunk, és érzem, hogy ez a korábban kapott nyugtatóval keveredve erősebben megcsap, mint szokott, de most nem különösebben érdekel. Izgatott vagyok, hogy megmutathatom Adamnek egy saját számomat is, ő pedig lelkesen egyezik bele, hogy meghallgassa, így játszani kezdek, az ujjaim biztosak a húrokon, még ha a fejem már egy kissé túl könnyű is. Látom, hogy tetszik neki, dúdolni kezdi a refrént, aztán a második versszaknál egy pillanatra ütemet tévesztek és hatalmasat dobban a szívem, ahogy Adam énekelni kezd egy gyorsan formált szöveget. Hirtelen hagyom abba, és letéve a gitárt, szinte felpattanok, mert ez nem helyes, nekem nem kéne ennyire közel kerülnöm hozzá, két évig minden tökéletes volt és biztonságos, nem engedhetem le megint a falaimat egy szép hangú énekesnek, nem lehet.

- Tommy, mi a baj? - kérdi Adam értetlenül, ahogy ő is felemelkedik a kanapéról, de én csak megrázom a fejem, és fejvesztve rohanok ki a hátsó üvegajtón, hogy a medence mellett lehűtsem magam egy kis friss levegővel.

Odakint remegő kézzel cigarettára gyújtok, és sóhajtva fújom ki a füstöt, miközben a medence mellett sétálok végig. Nem lesz ez így jó, nem nyílhatok meg újra, de ez a férfi valahogy annyira szerencsétlen, hogy még a létezésével is eléri, hogy csak mosolyogni akarjam látni, de milyen áron? Nem adhatom fel magamat még egyszer azért, hogy valaki mást boldoggá tegyek, ezt már egyszer eljátszottam, és ide juttatott. Reménykedve pötyögöm be a telefonomba a keresést, hátha turnézni megy hamarosan, és megkönnyebbülten reszketnek meg a térdeim, ahogy azt olvasom, hamarosan elmegy vagy fél évre. Tökéletes, addig lesz időm másik helyet keresni, és mire visszajön, már itt sem leszek.

Nem tart sokáig, hogy lehűtsem magam odakint, mégis egy örökkévalóságnak érződik, mire képes vagyok rávenni magam, hogy visszamenjek és Adam szemébe nézzek. A tiszta tervvel a fejemben, hogy eltűnök, mire ő visszajön, valahogy rossz embernek érzem magam, de tennem kell valamit, mert nem engedhetem, hogy újra az érzelmeim irányítsanak, az eddig sem tett jót az életemnek, és kétlem, hogy ez változott volna azóta. Szerencsére, mire elnyomom a cigarettát és visszaóvakodom a házba, Adam már nincs a kanapén, és csak reménykedem benne, hogy valahogy eltalált az ágyáig, mert bár engem alaposan kijózanított ez a levegőzés, semmi kedvem megint élő ölelőpárnaként működni, amíg ágyba nem sikerül dugnom. Ezért az emelet helyett inkább a hűtőhöz indulok, rájőve, hogy egész nap nem ettem semmit a reggelimen kívül, és amikor a konyhapulthoz telepedve ránézek a telefonomra, jövök csak rá, hogy ebből az éjszakából sem igazán lesz alvás, az időből tekintve. Még jó, hogy Eddie-nek azt írtam, másnap sem megyek még dolgozni, mert holnap (jobban mondva ma), nekem biztosan nem lenne türelmem senkihez és semmihez, pláne nem a kezdőkhöz, akik gyakran betalálnak a boltunkba, és alapvetően imádnak, mert jól meg tudom játszani, hogy cuki vagyok és türelmes. Inkább csak lassan leragadó szemekkel rágom a müzlimet, mert most, hogy elmúlt az izgalom, kezdek rájönni, hogy hiába volt kiütve a nap nagy részében, még mindig (vagy már megint) álmos vagyok, de egyelőre még éhes is, úgyhogy csak csendesen ropogtatok tovább, miközben a gondolataim lassan eljárnak Adamen és Billen, meg az egész helyzeten, amibe csöppentem. Nem lehetett egyszerű kapcsolat az övék sem, láttam rajta, hogy mennyire megviselte már a srác megjelenése is, meg ha ennyit iszik, hogy elfelejtse, elég mély nyomot hagyhatott benne. Emlékszem, én is hogy lecsúsztam az elején... drogba és alkoholba menekültem az emlékeim elől, és csak az józanított ki, mikor egy reggel egy zsúfolt cellában tértem magamhoz, amíg Eddie ki nem fizette az óvadékot, és el nem vert egy újsággal, hogy mégis hogy képzelem. Azóta csak az altató maradt, meg a nyugtatók, esetenként egy-két üveg sör, de mivel amúgy sincs kivel innom, inni is értelmetlen, ráadásul lebukhattam volna a szag miatt a házakban.

Adam már nincs itthon, mikor késő délelőtt felébredek az ágyamban. Annyira fáradt voltam hajnalban, hogy arra sem egészen emlékszem, hogy kerültem el idáig a müzlievéstől, de most sem érzem magam jobban, ezért úgy döntök, egy nap valódi pihenés, amikor magamnál is vagyok, jót fog tenni, szóval letelepedek a kanapéra és bekapcsolom a tévét, hogy valami szóljon a háttérben. Az instagramot böngészem, hogy teljen az idő, de mikor felugrik egy hirdetés tagokat kereső zenekarokról, megtorpanok a görgetésben. Nagyot nyelve bámulom a képernyőt, ahogy arra gondolok, ez hülyeség, és azt sem tudom, miért érdekel ez megint, de az ujjam ostobán sok ideig lebeg fölötte, hiszen csak egy koppintás lenne, hogy megnézzem a hirdetéseket bővebben is... de végül tovább görgetek, minél messzebb tőle. Nem lehet, többé nem. Adam, mi a fenét teszel velem?

Órák óta csak forgolódom, és képtelen vagyok elaludni, pedig holnap korán be kell mennem a stúdióba, aztán a turné ügyében is tárgyalnom kell. Még mindig az a kis bozontos szőke nem hagy nyugodni. Teljesen befészkelte magát a gondolataimba, és egy percig sem ereszti. Szívesen elmagyaráznám mit érzek, de lövésem sincs róla. Rohadt sok gondolat kavarog a fejemben. Teljesen szétszedett ez a mai nap. Az események még egyenként is épp elég adrenalinnal láttak volna el, nekem mégis az utolsó pillanatok körül forognak a gondolataim.

Tommyt megint elijesztettem, és nem tudnám megmondani mivel. Nagyon jól szórakoztunk mindenek ellenére. Legalábbis én így éreztem. Lehet, hogy épp ez volt a baj? Ma eléggé elengedte magát, és talán ez ijesztette meg, nem is én. Pedig meglepően nem tűnt olyan zavartnak, mint amilyen lehetett volna, és nekem is – hála a magasságosnak – elnézte, hogy az életébe túrtam.

Nem értem miért van ez, de nem akartam volna, hogy elmenjen. Valahogy pillanatnyilag a jelenléte egy tökéletes orvosság Bill ellen. Amikor beszélünk, vagy épp csinál valamit, amit abszolúte nem értek, addig is rajta jár az agyam és nem a kevésbé preferált szőkén. Pedig nem sokat enged nekem. Nem igazán beszélget, ha mégis egy kicsit beenged, akkor dupla akkorát taszít rajtam, hogy nehogy közelebb mehessek.

Mégis, mikor kábultan feküdt az ágyban, az énekeséről hadovált, aki csúnyán elbánt vele. Azt nem részletezte mi történt, de abból amilyen rettegéstől csillogó szemekkel nézett rám, hogy az illető nem akadhat rá, arra következtetek, nem túl szép történet. Sajnálom őt ezért, még így is, hogy nem tudom mit tett vele az a fickó. Vagy nő? Még ezt sem tudom pontosan, bár az a félelem, amit láttam… Kétlem, hogy egy nő a forrása. Főleg azok után, hogy a nála több mint egy fejjel magasabb Billt, minden erőfeszítés nélkül hajította ki az ajtón. Jó lenne tudni, mivel bántotta, de azt hiszem erre nem mostanában kapok választ. A telefonjában sem találtam semmi jelét bárminek is. Talán azért töröl mindig mindent, mert még ott sem akar nyomokat hagyni ennek a fantom személynek. Várjunk! A videó, most megnézhetném, aztán gyorsan törlöm. Az a biztos.

Rohadt lusta vagyok felkelni a fülhallgatómért, ezért vagy egy percig nyújtózkodom, mire végre elérem a lelógó végét. Anélkül nem merem megnézni, mert ha az eddigiekért nem is, ezért már biztosan elásna a hátsókertben.

Kényelmesen visszahelyezkedem, és elindítom a kis videót. Nem túl hosszú, viszont egész jó a minősége. Számomra maximálisan idegen emberek vigyorognak rám vissza, bár ezen nem is értem miért csodálkozom. Tommyt sem ismertem eddig, annak ellenére sem hogy zenész, és véleményem szerint még csak nem is rossz. Sőt. Szeretném azt hinni, hogy azért tudta néhány dalom, mert órákig foglalkozott vele, de valószínűleg az igazság nem ez, csupán annyi, hogy tehetséges és gyorsan tanul.

Megmosolyogtat a felvétel, ahogy láthatóan spiccesen azt hitegetik, világsztárok lesznek. Egy kicsit össze is szorul a szívem. Tudom, örülnöm kéne, és nem kéne ilyenek miatt keseregnem, de mindig elszomorít, mikor hírességként látom, mások mennyi küzdés, tehetség és akarat ellenére sem élhetik meg az álmaikat. Akkor is rossz, ha csak látok ilyet, de Tommy esetében különösen kellemetlenül érint most. Remélem nem ezért ilyen rideg velem. Nem… hülyeség. Ő nem tűnt ilyen irigynek.

Összerezzenek, ahogy egy férfi mögé lép, Tommy pedig minden bizalmát nekiadva dől hozzá. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy ő lehet az énekes. Szöszke megbízik benne, itt még legalábbis, ez tisztán látszik. A fickónak viszont a szeme sem áll jól. Na persze, ezt lehet hogy csak a háttérismereteim miatt gondolom így, és ha Tommy semmit sem mond róla, szimpatikusnak tartanám. Lehet… de nem biztos.

A videó hirtelen ér véget, mintha elvágták volna. Tommy a srác felé fordult és ennyi. Jó csapatnak tűntek. Jól érezték magukat együtt, és igazán családias volt a hangulat. Valami súlyosnak kellett történnie. Ha beleőrülök, akkor sem tudom kitalálni. Lehet, hogy meg kéne kérdeznem a kis apróságtól, de félek nem szolgálna válasszal, mi több még talán nekem is esne, amiért újra az életében akarok vájkálni, pedig csak meg akarom ismerni. Az ivás az eredeti terveim szerint, bár kicsit késve, de végül is bejött. Talán többször kéne megpróbálkoznunk vele.

Persze ehhez az egész történéssorozathoz Bill szemtelen kegyetlensége is kellet. Azt inkább nem élném át többet. Kíváncsi lennék hogy nézhettem ki kívülről, mert belülről rohadt szarul voltam. Percekig mintha azt sem tudnám, mi történik körülöttem, aztán… Tommy veszélyben volt. Ez térített vissza. Bár nem volt valódi veszély, mert Bill azért nem egy harcművész, de gondolkodás nélkül cselekedtem, mikor meg akarta ütni. Láttam Bill szemében mennyire megleptem ezzel. Ritkán sikerült őt meglepnem a kapcsolatunk alatt. Az ajándékokra és persze a rajongásomra is irányában, nem hogy számított, de egyenesen elvárta. Így nem könnyű elbűvölni életed szerelmét. Életem? Ez is egy hazugság volt. Már értem Tom bátyó miért nézett rám olyan szánalomra méltón, egy-egy meglepi akciómnál. Visszanézve tényleg kibaszott szánalmas vagyok.

Önkéntelenül kezdem el lapozgatni a galériában felejtett képeinket. Már nem tudom hányszor lapoztam végig ezeket, mióta szakítottunk. Szakítás… Ezek a szavak mind hazugok és hamisak. Arra utalnak, hogy ez egy létező kapcsolat volt, de nem volt az. Egy színházban éltünk. Amiben nem csak kiváló színésznek bizonyult, de még rendezőnek sem volt egy utolsó.

Dühösen nyomom ki a telefont, és elkönyvelve, hogy ezen az éjszakán már úgysem fogok aludni, inkább felkelek és készülődök. Talán akkor ma végre megtörik a jég, és nem késem el.

Egész nap az energiáim, de elsősorban a véremet szívták. A bandám és drágalátos menedzserem sem egészen képes felfogni, hogy nem csak egy hétvégi numerámat vesztettem el. Inkább már nem is emelek szót, akkor csak azt érem el, hogy megsajnálnak és azt meg úgy utálom. Jó lenne, ha nem pátyolgatna senki, de a cseszegetés sem hiányzik. Inkább csak hagyjanak békén egy kicsit. Már megint inni akarok. Inni és zsibbadni. Nem lesz ez így jó.

Abban reménykedem, hogy a turné és a mindig lelkes rajongók majd egy kicsit kirángatnak ebből az önpusztító üzemmódomból. Nagyon nem kéne ezt már sokáig húzni.

Még sokáig üdögelek kint a kocsiban, miután behajtottam az udvarba. Szorongatom a kormányt, és próbálok erőt venni magamon, de… semmi erőm. Inni akarok. Eszembe jut a video és Tommy alkoholmámoros mosolya. Felkapom az anyósülésen hánykolódó telefonom, és újra lejátszom a videót. Most hang nélkül. Csak nézem, ahogy boldogan mosolyog. Ezt az arcát még soha nem mutatta, mióta itt van. Jó lenne előhozni belőle. Elhatároztam, hogy kitörlöm a videót, és ki is kéne, tudom jól, mert magam alatt vágom a fát… mégsem tettem.

Mikor vége, kikapcsolom a képernyőt, a kormányra hajtom a fejem. Nem tudom, mit kezdjek ezzel a sráccal. Naphosszat agyalok rajta, mégsem jutok semmire. Azt érzem, hogy meg akarom ismerni és talán… nem, egészen biztosan szeretnék vele jóban lenni. Ez viszont nem csak rajtam múlik, ő pedig rohadt elutasító velem. Na nem baj cicus, kitartó vagyok.

Felemelve a fejem benézek az ablakon, hogy vajon a lakótársammá avanzsálódott idegen itthon van-e, mikor épp az ő szőke buksijára, és melegbarna tekintetére találok a konyhaablakon át. Mikor meglátja, hogy észrevettem, gyorsan kapja el a tekintetét. Valamit babrál maga előtt, aztán ellép az ablak elől. Biztos vacsorát csinál. Összeszedem a cuccaim, bezárom az autót és az előbbi kocsiban kínlódós mutatványomból némi erőt merítve, besietek a házba, hogy együtt ehessünk.

Nem tévedtem. Tényleg vacsorát csinált, és ránézésre számított az én társaságomra is, mert két teríték díszeleg az asztalon.

- Szia – mosolyodok el, és a csap felé veszem az irányt, hogy lemossam a kezeimről a mai napot. Elmormol az orra alatt egy „szia” féleséget, és leül, én meg gyorsan követem. – Készültél rám? Ez kedves.

- Ebben állapodtunk meg, nem? – kérdez vissza, és már rágcsálja is jóízűen a ma esti zöldségadagját. Én viszont elkomorodok, mert úgy érzem megint két lépést hátrált a kapcsolatunk.

- Tommy – teszem a tányérba a villám, és áthatóan nézek rá, ő pedig még a rágásban is megakad, mert nyilván megleptem. – Ne kezdjük folyton előröl, jó?

Nem szólal meg, még mindig nem nyelte le az előző falatot, csak furcsa értetlenséggel pislog rám, de tudom, hogy pontosan érti, miről beszélek.

- Ahogy tegnap is mondtam, szeretnélek megismerni. Együtt lakunk, ez csak nem olyan nagy kérés.

Továbbra is figyelem a reakcióit, és olyan mintha elgondolkodna valamin, de nem tudom kiolvasni a szemeiből. Folytatja az imént felfüggesztett rágcsálást, aztán miután nyelt egy nagyot, megköszörüli a torkát, de nem néz rám.

- Nem nagy – feleli szűkszavúan, és felkel az asztaltól. Már épp a csuklója után akarok kapni, mikor eszembe jut, és a szemem elé tódul az összes eddigi reakciója, mikor közeledni próbáltam felé. Még egy olyan alkalom is, amire eddig nem emlékeztem. Te jó ég, meg akartam csókolni. Ezt kurvára elfeledtette velem a pia, de nyilván ő emlékszik rá. Mi a fenét csináljak? Kérjek bocsánatot? Talán még kellemetlenebbül érzi majd magát ha felemlegetem. És bumm, villámcsapásként ér a felismerés, hogy talán azért ilyen távolságtartó, mert azt hiszi rá akarok hajtani.

Hirtelen ötlettől vezérelve akarok felpattanni, hogy valamit gyorsan kitaláljak miért is téved, de belém folytja a szavakat.

- Öm, hát gőzöm nincs milyen lett, mert én hozzá sem nyúltam. Csak beleborítottam a tepsibe, szórtam rá néhány fűszerféléből, és rákapcsoltam a sütőt. Remélem nem nagyon szar.

Leteszi elém a tepsit, és további szó nélkül ül vissza a helyére. Nyugodtan folytatja az evést, mintha semmiség lenne az előbbi mutatványa. Még tátott szájjal bámulok egy kicsit a hatalmas hússzeletre magam előtt, majd ma már másodszorra, mosolyogva nézek fel rá.

- Te húst sütöttél nekem… - ez olyan félig kérdésre, félig bárgyú kijelentésre sikeredett.

- Aha – feleli teli szájjal. – Eddig még mindig nassoltál a kajálások után, szóval gondoltam nem elég, amit én eszem és… ezért.

- Aha – mosolygok továbbra is. Nem firtatom a dolgot, mert nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni, de nagyon jól esik a törődése. Ez azt jelenti, hogy odafigyelt rám eddig? Ezzel most megrepesztette egy kicsit eddig tökéletesen jeges páncélját velem szemben. Talán mégiscsak van remény, hogy jóban is lehetünk akár. Szeretném megkérdezni, hogy van, de nem merem. Tegnap miattam lett rosszul, és félek eszébe juttatni, ez a csend viszont nagyon keserves. Tehetetlenségemben csak sóhajtok egy nagyot, és eszem amit csinált nekem. Ettem már jobbat azért, michelin csillagot nem fog érte kapni, de ha állítása szerint még csak hozzá sem nyúlt, ahhoz képest nem is rossz.

- Nehéz nap? – töri meg hirtelen a csendet, én pedig egy pillanatig nem is tudom, mit reagáljak.

- Mondhatjuk – felelem, és elgondolkodom, mennyire lenne mondjuk jó ötlet az, ha először én nyílnék meg előtte, és avatnám be az életembe. Csak felületesen legalább. Talán utána jobban megbízna bennem. – A bandám sokat húz mostanában Billel. Már nehezen viselem.

- Értem – feleli szűkszavúan, de tart némi szünetet. – Ez nem túl kedves tőlük. Mármint… tekintve, mennyire megvisel… ez a dolog.

Látom rajta, hogy mennyire kellemetlenül érzi magát, ezalatt a végül is hétköznapinak mondható társalgás alatt. Nem tudom hogyan könnyíthetném meg, ha beszélek inkább én, és mesélek neki, vagy ha folytatjuk a kussban vacsizást. Az annyira nem én vagyok.

- Bill amúgy, nem rossz ember.

- Amennyi szerencsém volt hozzá, nem is az a bájos fiúcska – feleli, és látom, hogy ez most őszintén jött. Nem gondolkodott a válaszon, és nem is kellett kényelmetlenül kipréselnie magából. Talán jó úton haladok.

- Nem, tényleg nem, de továbbra is azt gondolom, hogy ő nem rossz, csak… talán, még nem találta meg, akire vágyik.

Szerettem volna, ha én vagyok, akire vágyik. Ezt már hangosan nem mondom ki, mert nem akarok érzelgősködni, de ez nagyon fáj. Ő egy olyan személy volt nekem, akiért mindent eldobtam volna. Egy valóra vált álom volt, mikor megismerkedtünk és végül… végül csak egy rémálom maradt utána, ami éjszakánként kínoz meg.

- Te tudod – rántja meg a vállát, és visszaránt a valóságba. – Szerintem csak egy dög. A tegnapiból ítélve pedig elég csúnyám elbánt veled. Minek véded?

- Nem védem én… - megakadok, mert valójában ez a mondat is Bill védelmére akart kelni. – Azt hiszem, még mindig szeretem. Vagy nem is tudom. Még nem vagyok túl rajta.

Tommy nem szólal meg. Tart néhány lélegzetvételnyi szünetet, bekapja az utolsó falatot is, ami a tányérján van, és rám néz.

- Ez egyértelmű.

- Nagyon szűkszavú vagy – erőltetem tovább a beszélgetést, mert már kétségbeesetten haladást akarok elérni, de mintha ennek a srácnak jégből lenne mindene.

- Itthon voltam egész nap. Nincs mit mesélnem – rántja meg a vállait.

- Nem akarlak felzaklatni vagy ilyesmi, de mesélnél nekem arról, hogy mi történt mielőtt idejöttél? – kérdezem olyan óvatosan, ahogy csak bírom, és félve várom a reakciót.

A reakció viszont elmarad. Tommy a mosogatóhoz sétál, beteszi a tányérját, és mögöttem elhaladva próbál az emelet felé slisszanni, de ezt megakadályozom azzal, hogy kitolom előtte a székem, és fölé magasodom.

- Ne menekülj el megint – fogom halkabbra a hangon, és gondolkodás nélkül érintem meg a vállát. Talán hiba volt ez a lépés tőlem. Talán most megint én baszom el az egészet.

<<< előző részkövetkező rész >>>