Add el a lelked - 17.

Sziasztok!
Te jó ég, ezt a történetet már el is felejtettem mennyire imádom fordítani. Most megint teljesen elragadott. :)) Annyira isteni érzéseket ír le, hogy öröm fordítani, de komolyan. Remélem, hogy nektek is hasonlóan tetszik. :)
Jó olvasgatást!
Puszi&Pacsi




17. Megtévesztés

Egy újabb érzelem futott át a szívén egyik pillanatról a másikra – egy lassan végigkúszó melegség, amit még soha ezelőtt nem tapasztalt. Elkezdte felmarni a jeges széleket, és lassan olvasztotta le az évek során, gondosan növekedő jégfalakat.
Nyugodtan feküdt – ébren volt, de nem akarta kinyitni a szemeit, nehogy a másik férfi megtudja, hogy már tudatánál van. Magához ölelte a párnát, és fél arcát a puha anyagba temette, aminek illata a verejtékre és az olcsó szállodai samponra emlékeztette. Érezte, háta fedetlen részén, ahonnan eltűnt a takaró, a szoba hűvös levegőjét, és ahogy a világ leggyengédebb ujjai cirógatják a gerincét – lassan, nehogy felébressze, újra feltárva bőrének titkos puhaságát, aminek megismerésére engedélyt kapott előző éjszaka.

Bill keze a párna alá siklott, figyelve rá, le ne leplezze, hogy ébren van. Nyugodtan feküdt, és mozdulatlanul várt, amíg az érintés vissza nem ért hozzá, ezúttal a hajába túrva. Ó, bárcsak örökké így maradhatnának. Soha nem érezte még ilyen nyugodtnak, békésnek a testét, és csendesnek az elméjét. Még soha nem érezte a körülötte uralkodó légkört ilyen nyugodtnak, mint most.

A sötét szemek lassan kinyíltak – egy kicsit elvakította a fény, és szükség volt néhány pislogásra, de aztán kirajzolódott előtte a legtisztább, legmegnyugtatóbb kék szempár, ami a párna túloldaláról nézte őt. Sem ő, sem Adam nem nyitotta szóra a száját, nem beszéltek, de a csend, ami kettejük közt húzódott, semmiképp sem volt üresnek nevezhető. Ebben a csendben üdvözölték egymást, benne voltak az előző éjszakai emlékei, a szeretet, a megértés, amikhez nem volt szükség szavakra.

A keze Bill hajából lassan a nyakára, majd a vállára vándorolt – ott pihent meg, mikor Adam hüvelykujja megdermedt porcelán bőrén. Bill lehunyta a szemeit, és belenyugodott az érzésbe – még senki sem bánt vele ilyen kedvesen.
- Komolyan gondoltad azt? – tette fel végre párnájának a kérdést az énekes, aztán szemei újra találkoztak Adamével.

- Mit?

- Mikor azt mondtad, hogy szeretsz – felelte Bill, csendesen a párnába fojtva hangját.

- Nem mondtam volna, ha nem gondolnám komolyan.

Egy apró mosoly kezdett húzódni Bill ajkai szélén, ahogy megint az ágy támlája felé emelte az arcát. Tényleg nem értette, hogyan szeretheti őt valaki, aki semmit sem tud róla. Vonzalom, talán… de nem szerelem. Bill lesütötte a szemeit – most magában ezeken gondolkodott, de aztán eszébe kellett jutnia, és szinte villámcsapásként érte, hogy ő lefeküdt ezzel a személlyel. A legostobább dolgot cselekedte, amit valaha is cselekedhetett – és még csak nem is tudott semmit Adamről.

Az idősebb férfi előrehajolt, és Bill vállához érintette az orrát, hogy megpróbálja elterelni a gondolatait.
- Valami baj van?

Bill az oldalára fordult és összehúzta magát – maga köré csavarta a takarót, hogy elfedje meztelenségét. Ahogy szóra nyitotta a száját, megakadt a szeme a vöröslő karmolásnyomokon, Adam karján és mellkasán, emlékeztetve őt arra, hogy mennyire elveszett az extázisban, és észre sem vette mit tett az éjjel. Bill kinyúlt és óvatosan végigsimított az egyik védjegyen, amit maga után hagyott – forrónak érezte és fájdalmasnak tűnt. Nem állt szándékában bántani.
- Nem fogod elmondani senkinek… igaz?

- Már mondtam, hogy ami ebben a szobában történik, az itt is marad. Megígérem – suttogta Adam, megragadva Bill kezét, és az ajkaihoz emelte.
- És én mindig megtartom az ígéretem – nézte aggódva a másik arcát – az arckifejezése olyan finoman változott a gondtalantól a komolyig, majd vált újra aggódóvá. Minél éberebb lett, a hangulata ezzel arányosan romlott. Adam ezt nem tudta elfogadni.
- Hé – rántotta meg játékosan az énekes kezét, hogy magára vonja a figyelmét -, hagyd abba ezt a kétségbeesett gondolkodást.
Fölé kerekedett, és leszorította Billt a matracra, hogy gyengéden a nyakába tudjon csókolni.
- Csak lazulj el. Élvezd a pillanatot.

Bill felhorkant és elfordította a fejét, de saját meglepetésére is egy boldog mosoly borította be az arcát, amikor rájött, hogy Adam csak megpróbálta felvidítani.

***

Az a tíz perc olyan elviselhetetlenül hosszú idő volt.

Bill az ágy szélén ült, szemei az ajtóra meredtek, ami néhány másodperce csapódott be előtte – azt kívánta, Adam bár ne ment volna el. Tíz percig bezárkózva a magányba – egyedül a saját elméjében, amit a szoba csendje még kegyetlenebbé tesz. Hogy megőrizzék a látszatot, nem akartak együtt belépni a szálloda éttermébe – helyette Bill vár még egy kicsit, aztán úgy tesznek, mintha véletlenül találkoztak volna. Bár nem tetszett neki, mégis jó volt így – félt, hogy ezt a jelenetet senki nem veszi be kétszer egymás után.
A sötét szemek a lába közt pihenő táskára meredtek, mintha képes lenne átlátni az anyagon, hogy a tartalmára koncentrálhasson. Talán még mindig van elég por, egy csíkra – valami, ami elveszi a dolgok élét, valami, ami csillapítja az éhségét, ami segít alkalmazni a szokásos trükköket. De ha most felszívja az utolsó csíkot is, semmi nem marad a következő éjszakára – az utolsó éjszakára, amit Amerikában tölt, mielőtt hazatér – és pozitív benyomást szeretett volna hagyni maga után. Nem akarta hagyni, hogy Adam a legrosszabb hangulatát lássa, mielőtt elszakadnak egymástól.

Manikűrözött ujjai összefonódtak, ahogy az énekes felpillantott az órára – két perc telt le, még vissza van nyolc az indulásig.

Felemelte a táskát, és előhúzta belőle telefonját, amin egy kis kék led próbálta felhívni a figyelmet arra, hogy valami várt ott rá. Komolyan nem akarta tudni, hogy mi az a valami. Egy része teljesen ki akarta zárni, meg akart feledkezni róla, de egy része mégis tudni akarta. Addig marta magát belülről, míg végül engedett. A hangüzenet, ami várt rá, valóban olyan volt, amire egyáltalán nem várt. Nem Tom hívta, nem is írt neki – semmi.

- Hali, én vagyok – csendült fel Georg aggodalmaskodó hangja. – Figyelj, Tom már egy ideje itt ül a szobánkban. Nincs túl jól, nagyon aggódik érted. Szóval… hívj fel, mikor megkaptad ezt, oké? Szia.

Elemelte fülétől a telefont, hogy megnézze mikor küldték, és majdnem felnevetett. Múlt éjjel, éjfél körül, mikor épp élete legjobb orgazmusát élte át, és a bátyja, aki annyira dühös volt Billre amiért bosszút akart állni rajta, Georg és Gustav szobájában aggódott. Ó, hát ez is eljött, a szerepük megfordult. De ezzel egy időben Bill mellkasába nyilallt a bűntudat – ez azt jelentette, hogy Tom nem aludhatott valami sokat, és a másik kettőt is ébren tartotta.
- Nem, tudod mi? Basszd meg!
Az énekes felsóhajtott, és visszaejtette telefonját a táskába – nem vesződik aggodalommal. Tom képtelen volt elfogadni, hogy ő talán – és csak talán, ezt Tom jól tudta – egy másik fickóhoz vonzódik, akkor neki miért kéne azzal vesződnie, hogy minél előbb beszéljenek? Mert az egy fájdalmas tény volt, hogy jó ideig ez még minden beszélgetésükben elő fog jönni, ebben biztos volt.

Két perc múlva indulhat.

Bill hangulata egyenesen tönkrement, és mikor erre rájött, az csak még jobban feldühítette. Úgy érezte elvesztette az utolsó lehetőségét. Olyan érzés volt, mintha Tom kezei megragadnák a sajátját, és arra kényszerítenék, kikutassa táskájában a kis műanyag tasakot. Megesküdött, hogy nem akarja megtenni – meg akarja állítani, hogy megmentse ezt az utolsó adagot, amíg csak lehet. De Tom karjai a mosdó felé rángatták, és a zacskót szorosan a markában tartotta. Tom keze ürítette ki a pultra, és formált belőle vékony vonalat Bill legértékesebb hitelkártyájával. Tom karjai kényszerítették, hogy lehajoljon, és felszívja… és Tom eltűnt.

Bill a pultra támaszkodott, és hangosan szipogott, miközben megpróbált lenyugodni, és hagyni, hogy a szer hatni kezdjen. Mikor felegyenesedett, hogy a tükörképére nézzen, meglátta maga mögött Adam fájdalmasan csalódott képét – azok a máskor nyugodt, bátorító kék szemek, sötétek és távoliak lettek. Ismét elárulta őt, éppúgy, mint előző este – azt a személyt, aki minden ok nélkül törődött vele, az egyetlen embert, aki olyan kétségbeesve próbálta éreztetni vele a szeretetet, az embert, aki feladta saját magát és az elveit is, csak hogy Billt mosolyogni lássa. És ez volt az a személy, aki miatt az a mosoly átszelte az ajkait.

„- Mondd, hogy nem csinálsz semmit, amivel bántod magad.”


Soha nem értené meg. 



2 megjegyzés:

  1. Voah, annyira imádom ezt a sztorit és a te fordításodban pláne és rá sem jöttem, hogy ennyire hiányzott, csak most, hogy olvasom :D tudom, hogy általában jól lefoglallak, de azért már most nagyon várom ennek a folytatását is ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ó, tényleg? De örülök. ^^ Én is elfelejtettem már, hogy mennyire szeretem fordítani. :)) Újra bele is fogok majd nagyüzemben. :)) Azt meg imádom amivel lefoglalsz, szóval egy rossz szavam sincs. <3

      Törlés

Üzemeltető: Blogger.