Ne nézz vissza - 6.

Sziasztok!
Itt is az új rész, és aww én ezt nagyon szerettem írni. :)) Rájöttem, hogy ez az a páros, aminek nagyon szeretek a fejében lenni. Remélem azért a végeredmény is egész jó :)
Jó olvasgatást! 
Puszi&Pacsi





A nap többi részét is a kanapén töltöm, mert nincs mit csinálnom. Gondolkoztam már rajta, hogy kipróbálhatnám a medencét, de nem akarom akkor használni, mikor Adam nincs itthon, mert tartok tőle, hogy nem tetszene neki, vagy valami, így csak néha vágyakozó pillantásokat vetek rá az üvegajtón keresztül, aztán inkább tovább bámulom azt az állatos műsort. Eléggé unalmas, szóval inkább kapcsolgatni kezdek a tengernyi csatorna között, amit Adam fizet, de egyik sem ragad meg igazán, amíg egy tehetségkutatóhoz nem érek. Ez érdekesen hangzik, úgyhogy ott hagyom, hadd szóljon, és néha felpillantok rá a böngészésből, hogy hátha elkapok valami figyelemre érdemes bandát. Van néhány, akik magunkra emlékeztetnek, tehetségesek, és valahogy még ismerősek is, de nem rémlik, honnan ismerhetném őket, egészen addig, amíg az utolsó le nem vonul és a következő srácok fel nem lépnek a színpadra. Tátott szájjal nézem őket, az idegesen gitárjával babráló, rózsaszín hajú, 26 éves önmagammal, és pár döbbent pislogással jutalmazom a bemutatkozó csapatot, akiken látszik, mennyire zavarban vannak. Nem emlékeztem rá, hogy ennyire idegesek voltunk, csak az örömre utána, mikor összekapaszkodtunk és aztán elmentünk együtt bulizni néhány másik továbbjutóval. Nem jutottunk sokáig, csak a harmadik körig, Patrick paranoiája itt kezdődött valójában, félt tőle, hogy a többi zenekar vagy a szervezők figyelnek minket és ellophatják a dalokat, és hiába mondtuk neki, hogy ez hülyeség, ő egyre csak mondta, hogy a tehetségkutató rossz ötlet volt. Azt erőltette, már így is elkezdtek érdeklődni irántunk, lépjünk ki és kössünk szerződést egy kiadóval, akik majd felkarolnak minket, ott majd megvéd minket a szerződés, ha bárki el akarna vinni bármit, és addig duruzsolt a fülünkbe, amíg egyedül maradtam azzal, hogy menjünk tovább, mert a többiek feladták. Azt hiszem, talán itt kezdett félni attól, hogy én vagyok az áruló, mert szembeszálltam vele, nem is egyszer, holott én csak a bandának akartam jót, esélyesek voltunk és sokkal több lehetőségünk lett volna, ha maradunk. Persze, miután kiléptünk, nem kellettünk senkinek, mert senki nem akar egy olyan bandát, ami feladja.

Mikor véget ér a szám és beszavaznak minket, otthagyom a tévét, mert semmi kedvem, hogy a velünk készített rövid interjú még több emléket hozzon fel, helyette inkább főzni indulok, az úgysem árt. Láttam, hogy Adam mindig evett még a közös kajálások után, szóval bedobok neki egy nagyobb adag húst sülni, azzal hátha meg tudom tömni a hatalmas gyomrát, és akkor nem kell azt néznem, hogy dugiban nassol vacsora után, remélve, hogy nem veszem észre. Egészen elbambulok, miközben a salátát keverem össze, és észre sem veszem, mikor az autó begördül a feljáróra, csak mikor kipillantok az ablakon, a lassan lemenő nap felé, mert már késő van, és bár nem aggódom érte, valahogy túl csendes a ház nélküle. Persze, akkor sem vagyok kisegítve, mikor hazaér és állandóan jártatja a száját, de legalább nem nekem kell.

Megrezzenek és azonnal hátralépek, kihúzódva az érintésből, mikor a vállamra teszi a kezét, hogy megpróbáljon visszatartani. Szerencsére most nem nyúl utánam újra, bár a kifelé vezető utat még mindig elzárja azzal a szekrény szélességű mellkasával, úgyhogy hiába próbálnék meg menekülni, tudom, semmi esélyem nem lenne. Most azonban viszonylag nyugis napom volt, és Adam is józan, ráadásul merem azt mondani, hogy ismerem már annyira, nem mászna rám csak így, a konyhában, minden előrejelzés nélkül, úgyhogy nem rémülök meg, csak egy sóhajjal hátrálok még egy kicsit, hogy kényelmes távolságban érezzem magam. Ő nem közelít felém újra, ezek szerint tanult az eddigiekből, ezt fejlődésnek könyvelem el, na meg, ha hamarosan úgyis eltűnök innen, miért ne foghatnám be a száját azzal, hogy belemegyek a játékba?
- Azzal sehova nem jutsz, ha erőlteted, Adam. Egymás mellett lakunk, de ehhez nem kell barátoknak lennünk. Elég, ha tudod, hogy nem öltem meg senkit és téged sem tervezlek, nem vagyok őrült rajongó és nem akarom kiárusítani a cuccaidat az ebayen - felelem végül, rántva egyet a vállamon nemtörődöm módon. - Hagyj menni, így is többet árultam el neked, mint bárkinek két év alatt. - Úgy néz ki, ez beválik, mert Adam kis gondolkodás után arrébb lép, helyet engedve nekem, hogy felmenekülhessek a kis lyukamba, amit azóta gondosan zárok, és elbújhassak a világ elől.
Nem tudom, mit kezdjek ezzel az egész helyzettel, mert minden igyekezetem ellenére, Adam valahogy elérte, hogy beengedjem őt a falaim mögé, és bár ennek soha nem szabadott volna megtörténnie, mégis jól esik, hogy valaki többet tud rólam, közben pedig nem akar kihasználni. Hiába próbáltam ellökni, ő addig próbálkozott, amíg be nem pillanthatott néha a falaimon keletkezett repedéseken, mikor pedig én figyeltem oda valami vele kapcsolatos apróságra, mint például a hús az este, ő úgy örült, mintha karácsonyi ajándékot kapott volna. Ostobának érzem magam, és az ágyamban fekve, ahogy félálomban a hajamat fésülgetem az ujjaimmal, tudom, hogy el kéne felejtenem, mert nincs értelme, mégis úgy kell visszafognom magam, hogy ne rohanjak át Adam szobájába a gitárommal a kezemben, hogy befejezzük, amit elkezdtünk. Vajon gondolt a dalra azóta? Tovább írta a hirtelen kitalált szöveget? Nem tudok szabadulni ezektől a kérdésektől, hiába szorítom össze a szemem olyan erősen, hogy már fáj, a gondolatok nem hagynak el, még akkor sem, mikor már alig vagyok ébren, egyre csak Adamen jár az eszem, és hogy mi legyen velünk. Velünk? Talán tényleg kezdek megőrülni, jobb lesz, ha holnap beszélek róla Eddie-vel.

Ma is mennem kell mindkét munkahelyemre, így amikor felkelek, már csak megszokásból nézek be Adam résnyire nyitott ajtaján, hogy ott van-e, de meglepetten veszem észre, hogy Adam már nincs az ágyában. Jó korán kel, biztos sok dolga van a turné kapcsán, el is gondolkozom, hogy felhozzam-e neki, mikor este otthon leszünk, de mi a fenéért akarnék én beszélni vele erről? Nem állunk annyira közel, hogy tudnom kéne, mit tervez, azt meg nem akarom, hogy tudja, hogy utánakerestem, mert a végén még azt hinné, hogy érdekel, mit csinál, pedig csak meg akarok szabadulni tőle. Majd elmondja, ha akarja, bár nem tudom, miért mondana bármit is, azt sem, én hogyan reagálnék, ha felhozná. Szeretnék hinni benne, hogy csak vállat vonnék és azt mondanám "Felőlem", mert semmi közöm az életéhez, hiába másztam bele már így is jobban, mint akartam, de valahogy nem tudom elképzelni, hogy tényleg így menne ez a beszélgetés. Valamiért Adam mindig képes teljesen mást kihozni a beszélgetéseinkből, mint tervezem, és ez zavar, mert úgy érzem, nem tudom kiismerni őt, még úgy sem, hogy igazából nem tűnik egy igazán bonyolult személyiségnek. Vagy csak hülyének tettetné magát, hogy megbízzak benne? Nem, ő nem ilyen jó színész, meg amúgy is, miért tenné?

Nagy, fáradt sóhajjal dobom le a pult mögé a hátizsákomat, miután kijövök a hangszerbolt mosdójából, és egy apró, megkönnyebbült mosollyal nézek végig az üveg alatt található pengető-választékra. Jó végre itt lenni a reggel után, olyan, mint hazamenni, mert itt nem kell olyanokkal körülvennem magam, akiknek legszívesebben kitépném a haját (vagy a nyelvét), mert itt csak én vagyok, meg a hangszerek, és a vásárlók, akiknek a nagy része szintén zenekedvelő, nem teljesen laikus.
- Nehéz reggel? - lapogatja meg a hátam Eddie barátságosan, ahogy mellém lép, és a pult másik felén elfektetett gitárral kezd babrálni.
- Nehéz éjjel - válaszolom. - Nem aludtam túl sokat a napokban. A lakótársam egy katasztrófa, és nem is értem, miért érdekel egyáltalán, mi van vele, de nem hagyja békén a gondolataimat - vallom be, egy kisebb szünet után. Eddie az egyetlen, aki töviről-hegyire ismeri a múltamat, így előtte nem kell titkolóznom, ráadásul most még az üzletben sincsenek sokan, nem igazán hallhatja senki, amit mondok, talán ez a jó alkalom, hogy elmeséljem neki, mi történt.
- Ő okozta a rohamodat? - Megrezzenek, mikor szóba kerül a roham, amit igennek vesz, és megpaskolja a műanyag, kihajtható széket, hogy nyugodtan üljek le rá, amit meg is teszek. Eddie is helyet foglal mellettem a másikon, és bár még mindig a gitárral babrál, tudom, fél szeme az üzleten, a fél füle pedig rajtam, hogy bökjem ki végre, mi bajom.
- Adam Lambert a lakótársam. Tudom, és sajnálom, hogy azt hazudtam, elköltöztem, mikor megvette a házat, de nem akartam, hogy aggódj! - magyarázkodom egyből a helytelenítő pillantásra. - Egyik nap találkoztunk, még mielőtt idejött volna, beszéltünk és valamiért belement, hogy együtt éljünk, gondolom magányos. A volt pasija egy fasz, aki még mindig nem hagyja békén, de nem akar vele együtt lenni se, ő meg padlón van miatta. Nem is értem, hogy miért érdekel, meg nála sem kéne laknom, de... valahogy jól érzem magam vele, amikor elengedi magát. Sikerült rávennie, hogy játsszak vele, és élveztem, és nem kellett volna élveznem! - temetem az arcom elkeseredetten a tenyereimbe, mert fogalmam sincs, mit csináljak. Eddie csendben vár, hogy folytassam, mert tudja, hogy még nincs vége, így egy kisebb szünet után erőt veszek magamon, még mindig elbújva a tenyereim mögött. - Meg akar ismerni. Tudni akar rólam dolgokat, és nem tudom, hogy jó ötlet-e, ha engedek neki. Belenézett a cuccaim közé, nem tudom, mennyit tudhatott meg, de a szobámban találtam rá, így jött a roham. Utána bocsánatot kért, és látszott, hogy sajnálja, de... nem akarok megint valakit, aki erőszakkal tud rólam mindent és irányítja az életem. Mégsem tudom csak úgy otthagyni, mert valamiért kíváncsi vagyok rá és talán bízni is akarok benne. Hiányoznak a barátok, Eddie, és ő úgy tűnt, senkinek nem beszélt rólam, szóval talán nem is olyan rossz, mint hittem, az akciója után a szobámban - Eddie hallgat, de mivel ezek után nem szólalok meg, halkan hümmögni kezd, hogy jelezze, gondolkozik, ha már nem nézek rá. Közben hallom, hogy kiszolgál egy vevőt, majd visszaül mellém és a vállamra csap, amitől hatalmasat ugrok, de végre ránézek, szóval elérte, amit akart.
- Próbáld megismerni a zenében. Ez egy jó lehetőség neked, mint gitáros, meg egy barát is jól jönne neked, és ha nem jön be, még mindig visszaköltözhetsz a padlásra - mutat az üzlet plafonjára, ami fölött egy apró garzon vagy kialakítva, tudom jól, mert ott éltem egy ideig, amíg rá nem jöttem, hogy ezeket a gazdag villákat gond nélkül használhatom, és így Eddie-nek sem okozok gondot.
- Köszönöm - mosolygok a férfire kicsit megkönnyebbülten. Jól esett ezt kiadni magamból és tanácsot kapni, a nap többi része így már könnyebb lélekkel telik, legalábbis amíg el nem indulok haza, mert akkor érzem, hogy összeszorul a gyomrom az izgatottságtól, hogy fog menni az este. Miért olyan fontos ez nekem?

Ásítva nyitom ki az ajtót és csoszogok be az előszobába, mert későn sikerült csak elindulnom, így abban sem vagyok biztos, hogy Adam egyáltalán ébren van még, de azért teszek egy próbát.
- Szia! - köszönök hangosan, hátha kapok egy választ, és mikor épp lerúgom a cipőmet, mozgolódást hallok a nappaliból. Nem nézek be, hanem egyenest az emeletre megyek, és hevesen keresgélni kezdek a régebben írt kottáim után, azzal az elhatározással, hogy most szépen lemegyek Adamhez a gitárommal, megmutatom őket neki, és ha van kedve együtt dolgozni rajtuk, akkor megengedem neki. Ki tudja, mi jön ki belőle, végül is két éve volt utoljára énekesem.


 Összerezzenek, ahogy becsapódik a bejárati ajtó, és meghallom a kis herceg üvöltő hangját. Semmi többre nem tisztel, egyből szélsebesen feltrappol az emeletre. Ezzel ugyan olyan sebesen sikerül felbasznia az idegeimet is, ami már egyébként sem volt túl jó állapotban a mai napon. Az nem tudnám megmondani, miért nem, egyszerűen szar napom van. Tipikusan olyan szar nap amin nem segíthet semmi csak a pia. Vagy… talán még egy kis cukorfalat ölelése, különböző pontjaimon. Ezen egy kicsit el is gondolkodom. Talán ha sikerül annyira összeszednem magam, akkor este elmegyek, és összeszedek valakit. Eleve azt gondolom, hogy Tommy miatt nem is ártana. Biztos vagyok benne, hogy az is éket ver közénk, hogy azt hiszi, rá akarok hajtani.
Nagy nehezen feltápászkodom a kanapéról, ami eddig készséges színterét nyújtotta egész napos döglésemnek, és az emelet felé veszem az irányt, először is, hogy elmondjam ennek a kis vadmacskának, hogy a gazdija nagyon utálja, ha ilyen agresszívan ébresztik fel délutáni szunyókálásából. Ha édesen dorombolt volna a fülembe, azt jobban tudtam volna értékelni.
A saját gondolatomon is meghökkenek egy kicsit, és kénytelen vagyok elmosolyodni, mert hát nem épp azt próbálom neki bebizonyítani, hogy semmi hátsó szándékom nincs, az amúgy hibátlan hátsójával? Úristen, tényleg kell egy pasi…

Ahogy kiérek a lépcsőhöz, hogy feliramodjak utána az emeletre, cicc olyan erővel esik nekem, hogy ha nem sikerül elkapnom, aztán megtartanom nagy nehezen mindkettőnket, egész biztos a földön kötünk ki. Összegabalyodva… Kell egy pasi…
- Ne rohangálj fel alá a lépcsőn, mert elesel, és kitöröd valamidet! – rivallok rá, miközben a karjait szorongatom. Magamon is meglepődök, milyen igazi aggódó szülőhöz méltó módon teremtettem le, és az arckifejezését látva, ő sincs kevésbé meglepve.
- Bocs – feleli hitetlenkedve, és óvón öleli magához a gitárját. Olyan édes szemekkel néz fel rám, ahogy még mindig a kezeim közt tartom, hogy el sem akarom hinni. Ez nem lehet az a srác, aki eddig is itt lakott. Az most fejvesztve menekülne előlem, csak mert hozzá értem, és még örülhetek, ha nem veri szét a fejem a gitárjával.
Még mindig nem mozdul, csak néz rám, és valamiért a hideg is kiráz. Most nem attól a hátborzongató Tommytól, akitől talán jobb ha félek. Ez most más. Lever a víz, és nem tudom, mit kéne tennem. Tommy viszont nem is enged nekem sok gondolkodási időt, kikászálódik a kezeim közül, és már baktat is a nappaliba.
- Akarok mutatni valamit. Érdekel? – kérdi nemes egyszerűséggel, bár nem tudok a tekintetéből olvasni, mert csak nézek utána, még mindig értetlenül. Mi játszódott le most itt? Ez… marha fura volt, és mégis kegyetlenül jó érzés. Nem futott el, nem támadt nekem, és azok a tekintetek. Tommy nem egy egyszerű eset, de mindenek ellenére, azt hiszem, kezdem tényleg megkedvelni. Talán pont azért, mert nem egy hétköznapi unalmas alak. Egy lakótárs. Bár a magányba menekültem ide, mégis azt érzem, jót tesz Tommy jelenléte. Nem harapja le a fejem, ha egy kicsit késve érek haza, és nem ront nekem, csak mert valamit nem az ő szája íze szerint csinálok. Nem nyomoz le, és nem akar minden áron zsarnokoskodni felettem. Ő egyszerűen… nem Bill. És ez felszabadító. Érzem, hogy örömmel jövök haza, és várom minden nap, hogy este a vacsora asztalnál beszélgethessünk. Azt hiszem, szeretem, hogy van egy lakótársam, és nagyon örülök, hogy Tommy lett az.
- Persze, hogy érdekel – felelem, bár fogalmam sincs, mit szeretne nekem mutatni. A gitárból és papírlapokból arra következtetek, valami dal lehet. Ez rögtön felvillanyoz, viszont aggódni is kezdek, mert múltkor épp akkor akadtak problémák, mikor együtt zenéltünk. Valamivel megint ráijesztettem, pedig régen élveztem már ennyire a zenélést valakivel.
Leülök mellé a kanapéra és csak nézek rá, mert meg sem szólal. Mered maga elé, mintha töprengene valamin, én meg várok. Félek, hogy bármit is szeretett volna, meggondolta magát, vagy épp most készül, és azt nem hagyhatom. Végre ő nyitott felém, én pedig ezzel élni is akarok. Na meg az egy gitár! Annak a gitárnak meg kell szólalnia, ha már elhozta idáig. – Nos?
- Ezeket, én írtam – motyogja, majd rám néz, én pedig majd’ elolvadok. Miért nem láttam még soha ezt a sebezhető srácot? Ez volna az állarc mögött? Egy sérült Tommy, akinek visszaigazolásra van szüksége? Hát lássuk azokat a zenéket.
- Megnézhetem?
Nem válaszol, csak átnyújtja a kottákat. Először csak felületesen átfutom őket, végiglapozom az oldalakat. Ennyiből már ki is derül, hogy ezek nem kukába való munkák. Visszalapozok, és elkezdem kicsit tüzetesebben is beleásni magam. Nagyszerű szimfóniák, és a szöveg hozzá zseniális. Én sem írhattam volna meg jobban. Rengeteg bennük a fájdalom, de ugyan ennyi a felszabadulás és határtalan szabadság érzése is. Kiegyenlíti egymást a negatív és a pozitív. Minden érzés benne van, és pont ott ahol kell. Van néhány hang, amit lehet, hogy én máshová írtam volna, de nem vagyunk egyformák. Tommy valahogy egy furcsa egyvelege a nyugalomnak, és a lázadásnak. Az egész dalcsokornak talán a Néma Sikoly elnevezést adnám. Még egy lemezcímnek is elmenne. Minden idegszálam felborzolódott az izgatottságtól. Hallani akarom ezeket a dalokat tőle.
- Tommy, ezek… - kezdem, és csak rázom a fejem, ahogy lapozgatok a kották közt.
- Nagyon rosszak, vagy azért lehetne velük mit kezdeni? – kérdi, de nem tudom megfejteni, hogy ez most önbizalomhiány, sértődöttség, vagy csak az önzetlen alázat a zene iránt.
- Ne viccelj! – kapom fel a fejem. – Ezek nagyon tetszenek. Eljátszod nekem?
- El – kapja kezébe a gitárt, aztán nyújtanám neki a kottákat, de visszatolja felém. – Énekeld.
Elmosolyodom a parancsnoki utasításon. Nem gondoltam volna, hogy egy kvázi vadidegennek, aki betört a házamba, még a parancsait is követni fogom, de most örömmel teszem. Vágyom erre.

Elkezdi pengetni az első dalt, és az ő játékában sokkal jobban tetszik, mint ahogy a fejemben elképzeltem. Tommy átadja magát a zenének, és szinte eggyé válik a dallamokkal. Mintha még a vibrálásukat is látnám a szemeim előtt. Egészen hihetetlen. Nagyon régen élveztem már ennyire az olyan fajta zenélést, ami nem egy koncertre való gyakorlás, vagy maga a koncert.
Mikor elérünk ahhoz a részhez, ahol be kell lépnem, még rám is kapja a tekintetét, hogy biztos legyek benne, és ez újfent megmosolyogtat. Ma már hányadszor is húzódik mosolyra a szám ettől a sráctól?
Elkezdem a dalt, amit írt, és látom hogy egy pillanatra ő is elmosolyodik. Ez megmelengeti a lelkem, mert ezek szerint tetszik neki, és jól csinálom. Persze érthetetlen, hogy ez miért van rám ilyen hatással, hiszen mostanra már elég nyilvánvaló, hogy amit csinálok, az csak nem lehet olyan szar, ha már emberek millióit mozgatom meg vele. Mégis, valahogy nagy kő esik le a szívemről miatta.

Ahogy ő egyre felszabadultabban penget, én ugyan olyan felszabadultan énekelek. Pár helyen talán egy kicsit elszalad velem a ló, és teljesen magamévá teszem a zenéjét. Kidíszítem a sorok végét, és néhol, ahol azt gondoltam nekem jobban tetszene, ha lejjebb vagy feljebb íródott volna, a saját verziómban éneklem. Egy kicsit tartottam tőle, hogy talán neki nem fog tetszeni, de az egyik ponton, felviszem a hangot, és addig tartom ki, míg csak a tüdőm engedi. Tommy felnevet és egy kis rögtönzött gitárszólóval spékeli meg, miután én kifulladtam, hogy méltón zárja le a számot. Merem állítani, hogy még soha nem szórakoztam ilyen jól, mint ebben a nyugodt környezetben, és most már bizton állíthatom, hogy ezzel a nem hétköznapi pasival. Csillogó szemekkel néz rám, hatalmas vigyor ül az arcán, és én… Baszki… Azt hiszem… talán… el tudom képzelni… minthogyha… meg akartam volna csókolni egy pillanatra, de talán csak az adrenalin. Nem tudom biztosan, miért tört rám ez az érzés most ilyen hirtelen, de muszáj elnyomnom, mert egyszerűen nem ijeszthetem el.
- Ez elképesztő volt, Tommy!
- Igen, szerintem is – mosolyog tovább, és a gitárjára kapva tekintetét, elkezdi hangolgatni és szinte szeretgetni. Megint egy őrült kép villant az agyamba. Egy őrült kép arról, hogy szeretnék annak a gitárnak a helyében lenni. Ahogy végigsimít a hangszer testén…
- Mehet a következő? – kérdem, hogy eltereljem a figyelmem, mert nagyon nem akarom ezt most. Jobb ha nem is gondolok ilyesmikre.
- Szeretném, ha kifejtenéd a véleményed is róluk – néz rám komoly arccal, és egyből tudom, hogy amit benne látok, az bizony egy félig-meddig bizonytalan srác, akinek nem ártana egy kis megerősítés, hogy amit csinál az jó. Mit jó…? Zseniális!
- Nagyon tehetséges vagy, Tommy. Neked tényleg, igazán ezzel kéne foglalkoznod – felelem, és látom, hogy ezzel talán most háborús övezetre léptem, mert elkomorul az arca, és előző mosolyának utolsó szikrája is eltűnik. – Figyelj rám.
Megfogom az állát, amire egy kicsit összerezzen, de szerencsére megnyugszik, mikor látja, hogy csak azért értem hozzá, hogy a szemembe nézzen.
- Nem akarom megmondani neked, hogy mit csinálj. Ha te azt mondod, hogy soha többet nem akarsz zenével foglalkozni, én abban is támogatlak, de azt tudnod kell, hogy nem szívesen. Igazán tehetséges vagy, és hiszem, hogy elherdálod a tehetséged, ha azt mondod, ez téged többé nem érdekel. Mellesleg még hazugnak is foglak tartani, mert egyértelműen látom, mekkora szenvedély ragad el, mikor játszol.
- Ez nem ilyen egyszerű – morogja maga elé, és szemeit újra a gitárjára kapja.
- Nem, tudom, hogy nem az – folytatom a győzködést, mert bár ez egy támogató beszélgetés, eszemben sincs hagyni, hogy ez a kis hülye veszni hagyja amije van. Tehetséges, lázadó, okos és szexi. Gyakorlatilag mindene megvan, amire a rock and rollhoz szüksége van. És most már itt vagyok én is, hogy segítsek neki ebben, és azt halkan megsúgom, hogy ha beledöglök is, de nem hagyom, hogy többé ne álljon színpadra. Kihívás elfogadva cicus. – Nekem sem volt minden könnyű, és meseszerű. Kurva sokat dolgoztam, mire végre elértem, hogy felfigyeljenek rám, de itt vagyok. Az élő példája annak, hogy bármire képes vagy. Egy meleg, provokatív rock sztár vagyok. Vagy valami ilyesmi…
Nevetek, és őt is sikerül megnevettetnem végre, amit jó pontnak látok. Talán jó úton haladok, és sikerül elérnem, hogy ne szarjon magasról a jövőjére.
- Léteznek csodák… - dugja ki a nyelvét, és felnevetek azon a gúnyosan vigyorgó képén. Jól van baby, ezt még visszakapod.
- Akkor miről is beszélünk? – húzom fel a szemöldököm, és túllendülök az előbbi sértésén, mintha nem is hallottam volna. Majd egy óvatlan pillanatban megbosszulom.
- Nem tudom – sóhajt fel.
- Nem akarok semmit erőltetni, csak azt mondom, hogy gondolkodj egy kicsit ezen – mosolygok rá, és végigsimítok az arcán. Megdermed a mozdulatra, és csak a szemeit emeli rám szőke tincsei közül. Hülye voltam, hogy ezt tettem, de nem tudtam visszafogni magam. Nagyon félek, hogy messzire megyek, ezért óvatosan vissza is húzom a kezem, és újra megragadva a kottákat, unszolom, hogy folytassuk.

Egész este felszabadultan zenélünk és nevetünk. Már azt sem tudom hány dalt játszottunk el közösen, aztán pedig kezdtük előröl. Végül odáig jutottunk, hogy megkértem Tommyt, tanítson meg nekem valamit gitáron, mert olyan hülye vagyok hozzá, mint egy újszülött vidra az atomfizikához, és ez zenész létemre szégyen, ő pedig készséggel felajánlotta, hogy segít, bár szerelmét igen vonakodva merte csak a kezembe adni.
- Baszki… - kiált fel, és hátravetett fejjel nevet rajtam.
- Hé, nem ér így kiröhögni – durcázok, de valójában nyilvánvalóan ő is tudja, hogy csak megjátszom magam.
- Ne haragudj… ne haragudj – kapkodja a levegőt, és rettentő jó ilyen boldognak látni -, de ez valami borzasztó. Hogy tudsz énekes létedre ilyen tehetségtelenül zenélni?
- Oké – mosolyodok el, és visszanyújtom felé a gitárját. – Halljuk Elvis, neked milyen hangod van?
- Mi? – kerekednek el a szemei. – Nem! Kizárt! Nem fogok énekelni. Ne is álmodj róla.
- Akkor ne járjon a szád, csak pengess – és nevess. Egészítem ki magamban, mert képtelen vagyok elszakadni attól a hangtól. Mint a legkeményebb kábítószer. Elég egyszer a hatása alá kerülnöd, és életed végéig hallani akarod.





4 megjegyzés:

  1. Na végre eljutottam ide is tegnap óta... ilyen szar napom volt.. nem volt 15 percem elolvasni :/
    De feldobtátok! Olyan cukik, megzabálom őket! Tommynál olvad a jég, Adam meg rögtön elfelejtette, hogy fel akart szedni valakit... :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ouu, kár a rossz napért, nem tudom pesti vagy-e, de itt az időjárás sem segít rá az ember hangulatára. Én is szenvedtem ma melóban is, utána is. De annak nagyon nagyon örülök, hogy legalább egy kis jókedvet csempésztünk hozzád. :))
      Ugyee, én nagyon szeretem őket. Néha még ma is hosszú ideig tudom bámulni a régi videóikat xD Valaki csinált egy kb 6 partos összevágást az összes színpadi akciójukról :D Előszeretettel kukkantok bele olykor. :P

      Törlés
    2. Pesti :)
      The evolution of Fever? V vmi olyasmi.. Azt vicces végignézni, napról napra hogy engedett egyre többet a cicus ;)))

      Törlés
    3. Igen, az az! Pont ezt mondtam Tatsunak mikor mutattam neki. Tényleg egy evolúció :D

      Törlés

Üzemeltető: Blogger.