Ne nézz vissza 10.

Sziasztok!
Most itt lenne a helye mindenféle magyarázkodásnak, de inkább nem szeretném erre pazarolni a sorokat. Rengeteg munka, sok tanulás kevés szabadidő, és egy fájdalmas szakítás. Dióhéjban ennyi. Semmi erőm nem volt írni, egy bizonyos szintig még mindig elég lehangolt vagyok, de azt gondolom az írás akkor is segített, mikor először belefogtam, talán most is segít kilábalnom ebből a szörnyű hangulatomból. Na meg nagyon hiányoznak a kis világaim. Szóval újra itt vagyok, és ígérem, hogy többet nem tűnök el ilyen sok időre. :)
Jó olvasást!
Puszi&Pacsi



Egész nap nem tudom, mit kezdjek magammal. Nem tudtam bemenni dolgozni, szerencsére az elmúlt fél évben ez nem esett meg olyan gyakran, így Eddie könnyen elengedett, de ez nem segít sokat. Tudom, hogy Adam ma ér haza, de fogalmam sincs, mikor, és rettegek, hogy mit tesz, ha megtalálja az üzenetet. Békén hagy majd, vagy megpróbál megkeresni? Amikor írtam, remegett a kezem, és mióta eljöttem, bezártam magam mögött az ajtót és ott hagytam a kulcsot az asztal alatt, szinte minden tizedik percben eszembe jutott, hogy rossz ötlet volt írni neki. Az ágyon ülök a házban, ahová nemrég beköltöztem, és idegesen rágom a körmömet, amit nem lenne szabad, mert ha nem vagyok elég alapos, valaki ráléphet vagy belefeküdhet és akkor rájönnek, hogy van itt valaki, de nem érdekel, mert képtelen vagyok koncentrálni. Azon is gondolkoztam már, hogy vissza kéne mennem, levenni az üzenetet és úgy csinálni, mintha mi sem történt volna, mintha Bill nem keresett volna meg és nem rémültem volna halálra a fenyegetésétől, de képtelen voltam rá. Gyáva vagyok, hogy kövessem az álmaimat, mert mit érnek? Egyszer már megtettem, de lelöktek és összetörtem, ezt pedig nem fogom hagyni még egyszer, senkinek. Nem fogom hagyni Adamnek sem, aki talán csak segíteni akar, de a világa úgy érzem, magába szippant, és nem fogom hagyni Billnek, aki semmi mást nem akar, csak játszani egyet másokkal a saját szórakozására.
- A francba is... - A matracba öklelek, és mivel az órára nézve megint rá kell jönnöm, hogy csak öt perc telt el, mióta utoljára megnéztem az időt, felkelek. Semmi értelme annak, ha a szobában rettegve próbálom meg kihúzni a napot, attól félve, hogy Adam megkeres-e. A facebook még nem jelzett, ami valamennyire megnyugtató, ezek szerint vagy rájött, hogy tényleg nem akarok többet tőle semmit, vagy még nem ért haza. Talán olyan fáradt, hogy nem vette észre az üzenetet a hűtőn csak elment aludni?
A táskámra esik a pillantásom, aminek a tetején ott fekszik a kis dobozkám az életmentő pirulákkal, de az elmúlt időben megint többet szedtem, mint kéne, és tudom, hogy ha újra rászokom, annak nem lesz jó vége. Eddie segített, hogy lejjebb vigyem az adagot, és mikor Adammel voltam, nem is igazán volt rá szükségem, de mióta ott hagytam, újra elkezdtem szedni őket, és már csak pár tablettám maradt, de ezt még a főnökömnek sem mertem bevallani. Sóhajtok és előrángatom a táskámból a kis szatyrot, amiben a sminkemet és a körömlakkomat tárolom, hogy újrafessem a körmöm, ha már lerágtam róla a maradék festéket is, hiába remeg a kezem, azzal legalább el tudom tölteni az időmet. Gondoltam, hogy bemegyek a boltba éjszakára, hogy eltöltsem kicsit az időt, újrahúrozhatnám a gitárom, meg jót tenne neki egy alapos tisztítás is, azzal el tudnám tölteni az egész éjszakát, mert hogy aludni nem fogok, az biztos.
Megkönnyebbülve lépek a boltba, ahol már senki nincs, és Eddie egy megértő mosollyal vállon vereget, ahogy az ajtó felé indul.
- Mondanom se kell, hogy vigyázz a helyre, fiam. Holnap találkozunk - köszön el, majd egy utolsó intéssel lelép, és lehúzza maga után a rácsot az üzlet elé. Megkönnyebbülök, ahogy egyedül maradok a sötétben, a bevilágító fények csak a rácsokon keresztül világítják be a teret, épp hogy látok, de olyan jól ismerem ezt a helyet, hogy ha vaksötét lenne, is eltalálnék mindenhova. Ledobom a táskámat a pult mögé, majd a gitártokot felteszem egy székre, hogy a gitárnak legyen helye a pulton. Végignézek a húrokon, és leveszek egy csomagot, majd szerető mozdulatokkal simítok végig a nyakon, miközben a másik kezemmel meglazítom a húrokat. Tudom, hogy ilyenkor a fa mindig elhajlik egy kicsit a feszítés miatt, és sajnálom egy kicsit a gitárokat, mert hozzá vannak szokva a szokásos formájukhoz, aztán húrcserénél mindig változnak egy kicsit, és ez nem lehet kényelmes. Itt egy kicsit békére talál a lelkem a hangszerek között, ahogy a gitár fáját érintem, azt remélem, nem gondolok énekesekre, zenekarokra, olyan időkre, amik lehettek volna, de soha nem élhettem meg őket, mert valahogy mindig elcsesztem, akkor és most is.
Zenét kapcsolok magamnak a telefonomról, elővigyázatosan olyat, aminél véletlenül sem adhatja fel Adamet, mint Iron Maiden, és hasonló zenekarok, mert nem tudok csendben dolgozni, ami hamar betölti a teret, és kicsit tényleg eltereli a gondolataimat. Kényelmesen dolgozom, nem érzem magam fáradtnak, hiszen egész nap nem csináltam semmit az aggódáson kívül, nem is egészen veszem észre az idő múlását, és ez a csigalassan telő nap után nagyon is jól esik. Már éppen hangolom a gitárt az újrahúrozás után, kényelmesen felülve a pult fa részére - nem mintha az üveg nem bírná a pehely súlyomat -, mikor meghallom a hangját. Még a kintről beszűrődő éjjeli zajok sem zavartak meg, de mikor elhallgat a zene és a következő videóból meghallom a nevetését, összeszorul a gyomrom és majdnem kiesik az ölemből a gitár, ahogy felkapom a fejem. Mégis hogy a faszba került a válogatásba egy videó róla?! Olyan gyorsan pattanok le a pultról és sietek a széken hagyott telefonomhoz, ahogy csak tudok, de mikor fel akarom oldani a képernyőt, hogy végre lekapcsoljam, megint ő fogad az értesítések között: "adamlambert kedveli a bejegyzésedet" közli velem az instagram. Hirtelen elhatározásból meglendítem a kezem, és mielőtt rájönnék, mit tettem, falhoz vágom a telefont, ami hatalmasat koppan, majd a padlóra terített szőnyegre esik, azonban az a hülye videó még mindig nem hallgat el, hallom, ahogy beszél valami turnéról, hogy milyen jó volt, meg hogy mennyire várja már, hogy dolgozzon a következő albumon.
- Hallgass már el... a picsába is, hallgass - nyögöm erőtlenül, ahogy a hajamba markolva összezuhanok a földön, és görnyedve próbálom visszafojtani a testemet szétmarcangoló reszketést, de nem sikerül. Nincs erőm felkelni és elmenni a telefonig, csak ott térdelek összegörnyedve egy gubóban, mintha megvédhetném magam a hangjától, a befolyásától az életemre, a jövőtől, amit kínált és amit visszautasítottam, mert gyáva voltam. Nem tudom, ordítok-e vagy csak szeretnék, hogy sírok-e vagy ez csak a remegés, de érzem, hogy az agyamra köd ereszkedik és mintha a sötétség, ami olyan régóta ólálkodik a nyomomban, most átölelne és magába kebelezne. Miért nem hagy békén? Miért?
- Istenem, Tommy! Tommy Joe, hallasz? - Eddie hangja mintha távolról szólna, mintha megpróbálna kihúzni a víz alól. Víz alatt vagyok? Nem hiszem, ez csak tompaság, de mitől? Amikor megragadja a karom, hogy maga felé fordítson, mintha erőszakkal tépne ki a sűrű ködből, és csak akkor kezdem felfogni, hol vagyok, mikor szembenézek vele a szikrázó reggeli napfényben.
- Hánynom kell... - motyogom, és azt hiszem, az bőven bizonyítja, mennyire ismer, hogy a pult alatt már van egy vödör csak nekem, amibe hamarosan a gyomrom kevés tartalma ürül. Már rég voltam így kiütve, így nem csodálom, hogy Eddie aggódik értem, hallom, hogy elhessegeti a többi alkalmazottat, akik helyet adnak nekünk, és felsegít a földről, hogy a hátsó raktárba kísérjen. Átveti a karomat a vállán, én pedig hagyom neki, mert nincs erőm ellenkezni, na meg miért is tenném? Össze sem húzom magam, mikor leültet egy pokrócra a földön, amivel a hátra hozott lemezeket szoktunk lefedni, hogy ne porosodjanak, majd leguggol velem szembe, és a kezeivel közrefogva az arcomat, kényszerít, hogy ránézzek.
- Velem vagy? - kérdi. A hangjában nincs aggodalom, csak határozottság, mert tudja, hogy utálom, ha sajnálnak, de bármennyire is szeretném most kikerülni a kioktatást, bólintok, mert figyelek, még ha egyelőre nem is vagyok teljesen önmagam.
- Vettél be nyugtatót? - Ez az első kérdése, és nekem a hányás utóíze mellett is keserű lesz a szám, hogy azt gondolja, azért dőltem ki, mert túl sokat szedtem be, és orvost kell hívnia. Hát mégis függő lennék még mindig?
- Nem - felelem halkan, és bár félek, hogy nem hallja meg, Eddie megkönnyebbülten bólint.
- Bármi mást? - Lassan megrázom a fejem, érzem, hogy a megkeményedett ujjbegyei nekisúrlódnak a bőrömnek, és ez most jó, mert ez valóságos. - Remek. Akkor hozok neked valamit enni, magamnak meg egy kávét, és ezt szépen megbeszéljük - közli velem, aztán már ott sincs. Reagálni sincs időm, ahogy a raktár ajtaja becsukódik mögötte, így csak felhúzom a lábaimat, és a pólómba törlöm a maradék nyálat a szám sarkából, nem mintha az javítana a szörnyű kinézetemen. Biztosan bűzlök is, és ahogy kezdek magamhoz térni, tulajdonképpen semmi másra nem vágyom, csak egy forró fürdőre, és hogy ki tudjam mosni a számat, meg talán egy erős kávéra, de ehelyett beszélgetnem kell Eddie-vel, ami nem tűnik a legjobb időtöltésnek ilyen állapotban.
Mire a főnököm visszatér, már kissé volt időm legalább a gondolataimat rendbe tenni, bár a tegnap estére még mindig nehéz visszaemlékezni kicsit. Nem tudom, mi váltott ki egy ennyire durva rohamot, ritkán kelek ki magamból ilyen erősen, és most elég volt az, hogy meghallottam Adam hangját, amire a legjobban vágyom, és amitől a leginkább menekülni akarok, meg kaptam tőle egy értesítést, ennek egyszerűen nincs értelme.
- Mi történt? - kérdi Eddie, ahogy leül egy székre velem szemben, és a kezembe nyom egy tányért, rajta két szendviccsel.
- Nem tudom - rántom meg a vállam, mert tényleg fogalmam sincs. - Zenét hallgattam, hangoltam a gitáromat, aztán meghallottam... őt. - Elcsuklik a hangom, pedig nem is Patrickről beszélek, és ez megrémít, mert ilyen még nem történt, és fogalmam sincs, miért van.
- Kit?
- Adamet - válaszolom, aztán nehezen legyűrök pár harapást a szendvicsből. - Nem tudom, miért akadtam ki ennyire, de tegnap jött haza, és rettegtem, hogy meg fog keresni, ezért jöttem ide. Aztán meghallottam a hangját, és jött az az értesítő, hogy kedveli valamimet instagramon, és én csak... megrémültem. Nem akarom, hogy kövessen. Nem akarok a világa része lenni. Nem akarok tőle semmit.
- Tényleg? - kérdezi Eddie cinikusan, mire meglepve nézek fel rá. - Keress magadnak egy zenekart Tommy Joe. Nem érdekel, hogy ez Adam, vagy valami névtelen garázsbanda, de bújj ki a csigaházadból és csináld, amiben olyan tehetséges vagy. - Nem jutok szóhoz, ahogy kioktat. Még soha nem mondott nekem ilyeneket, ha zenéről esett szó, mindig megértette, hogy már nem akarok vele foglalkozni, legalábbis nekem úgy tűnt, erre most meg az ellenkezőjét mondja.
- Mi? - Nem tudok értelmesebbet kinyögni, annyira meg vagyok döbbenve, de Eddie nem látszik meglepettnek.
- Eddig elviseltem, hogy próbálsz kibújni a vágyaid alól, de elég volt. Nem azzal van bajod, hogy a zenész világ mindig megtalál, hanem azzal, hogy te mindig ellököd magadtól. Zenésznek lenni nem egyszerű, híresnek lenni pedig tényleg sok erőfeszítésbe és munkába kerül, de te tehetséges vagy, és eltékozlod ezt. Emeld fel a segged, és csináld azt, amiben jó vagy - közli velem keményen, aztán megenyhülve felsóhajt, és megszorítja a vállam. - Nézd, talán te nem vetted észre, de én ismerlek, fiam. Mióta megismertelek, nem láttalak olyan felszabadultak, mint amíg Lamberttel laktál. Újra láttalak mosolyogni! Jót akarok neked, hallgass rám.
Nem tudom, erre mit mondjak, de úgy tűnik, Eddie nem is vár választ, csak mosolyogva megszorítja a vállam, aztán csak ülünk ott ketten, ő issza a kávéját, én pedig lassan gyűröm le az egyik szendvicset, amit hozott nekem. A másodikkal már nem sikerül megbirkóznom, így azt félreteszem, és lassan felkelek. Már nagyjából biztosnak érzem a tagjaimat, ami megnyugtat, mert utálom, mikor gyenge vagyok a rohamok után, lassan nyújtózom egyet, a főnököm pedig szintén feláll a székről.
- Menj fel a lakásba, zuhanyozz egyet, aztán nyomás haza átöltözni. Mire visszaérsz, látni akarok egy összeszedett Tommy Joe-t, akit el tudok küldeni pár meghallgatásra, értetted? - parancsol rám, és a megjátszott szigorúsága oldja kicsit a görcsöt a gyomromban. Egy halvány mosollyal bólintok, majd elvéve a felém nyújtott kulcsot, óvatos tempóban felsietek a hátsó lépcsőn az üzlet feletti lakásba, ahol régen éltem, hogy kicsit összeszedjem magam.
Már eltelt pár nap az éjjeli incidens óta, ami szerencsére nem ismétlődött meg, és még a régi maszkom is lassan kezdett újra visszakérgesedni az arcomra. Bár tényleg lelkes voltam a zenével kapcsolatban, de Eddie ajánlatai nem tetszettek, mert egyik zenekart sem éreztem hozzám illőnek, mégis igyekeztem mutatni, hogy minden rendben. Gyakrabban játszottam, hosszabban maradtam az üzletben, hogy gyakorolhassak még egy kicsit, és a mai sem tűnik sokkal másabb napnak, mint a többi, ahogy egy kisebb csapat lány betéved a boltba, és én a magam halvány mosolyával bűvölöm őket, miközben mutogatom nekik a hangszereket. Látszik és hallatszik, hogy kezdők még, de nagyon lelkesek, egy zenekarban játszanak, és szeretnének mind koncertképes hangszereket venni, így ajánlok is a szólógitárosnak egy megfizethető, de minőségi modellt. Megkérnek, hogy játsszak, amibe kis visszakozás után bele is megyek, még erősítőt sem kell találnom, mert a gitár akusztikus.
- Adam Lambert számot ismersz? - kérdi az énekes, mire megremeg a kezem a hangszer nyakán, de erőt veszek magamon és bólintok. Mindent a vendégért, na meg... ha eljátszom egy számát, abba még nem halok bele. Az Outlaws Of Love a kérésük, mire pengetni is kezdek, és egészen belemerülök, nem is foglalkozom vele, hogy megszólal a csengő, amikor valaki belép, de úgy gondolom, Eddie majd odafigyel az érkezőre, ha van kérdése, hiszen látja, hogy vevőkkel vagyok.



Hogy lehetek ekkora idióta már megint? Elkezdek lábadozni a szarrá ment kapcsolatom után, erre mikor valami sérelem ér nyüszítő kutyuskaként rohanok vissza Bill karjaiba. Rohadt szánalmas vagyok de komolyan.
Ez viszont most a legkevésbé sem érdekel. Csak hogy újra érzem Bill ajkait a sajátomon, és a felsőmet markoló ökleit a hátamon. Nem hagytam megszólalni sem. Kinyitotta az ajtót, és már lendültem is, hogy elkapjam és magamhoz szorítsam. Gyűlölöm őt. Gyűlölnöm kéne őt, és mégis. Talán még mindig szeretem, és hihetetlen melegséggel tölt el a közelsége. A nyelve simítása, és a piercingjei finom kínzása, ahogy a számhoz préselődnek.
Az ajtó tárva nyitva mögöttünk. Bárki beláthat, aki akar, ez most mégsem érdekel. Nem tudom magam megállítani. Kívánatosan feszülős pólója alá nyúlok, hogy lerántsam róla, de ahogy felvezetem kezeim az oldalán, majd gyengéden a mellkasára simítok, érintésemtől belenyög a számba. Ezzel maximálisan beindítva, mert tudom, hogy élvezi, akar engem. Ritkán engedi el magát, és adja át az irányítást másnak. Ez soha nem volt szokása. Bár legtöbbször én domináltam nála, mert a drágám egy igazi hercegnő, mégis ő volt, aki vezette a játékot. Az első férfi az életemben, akinek átadtam a kantárt. Akinek azt mondtam, hogy gyerünk, csinálj velem, amit csak akarsz. Túlzottan vágytam az ölelésére. A szerelmére. Annyira vágytam rá, hogy végül egy süket és vak bábu lettem, amivel kénye kedve szerint játszadozhatott. Ennek az emléke ötlik fel a fejemben, és mintha a csodálatos buborék, amiben eddig lebegtünk elsötétült volna, és a fala megkeményedve szilánkjaira hullott.
A könnyeim már most kicsordultak a szememből, és erővel taszítom a falnak. Mordul egyet, ahogy nekicsapódik, látom a szemét, és még a csóktól nyitva maradt száján, hogy erre mennyire nem számított. Nos, én sem. Képzeletben megpaskolom a vállam, ügyi voltál Adam, büszke vagyok rád. Nem hittem, hogy képes leszek neki valaha is nemet mondani. Vagy ellenkezni. Ugyan én támadtam le, mégis képes voltam megállni, és ez igazán nagy teljesítmény tőlem. Ez talán azt jelenti, hogy már nem lenne képes az orromnál vezetni. Hogy már nem vagyok elvakultan szerelmes, és képes vagyok kívülről szemlélni magunkat. Nevetségesek vagyunk. Ha belegondolok, tényleg nevetnem kell, és el is mosolyodom. Mint egy igazi nyálas szappanopera. Ez volna a való életem?
- Mi a fasz ütött beléd? – kérdi még mindig leesett állal, hitetlenkedve. Látom, hogy alig képes magához térni.
- Csak… - elkezdem a magyarázkodást, de istennek hála érzem, hogy ki fogom tudni mondani. Ezen elnevetem magam. – Csak, végre látlak. Téged, és magamat is látom, és ez vicces. Azt hiszem végre túl vagyok rajtad.
- Tessék? – kérdez vissza, a hangja pedig kb egy oktávot biztos emelkedett. Hiába a sok cigi, meg hiszti, látod, mégis kijön az a hang, baby.
- Képes vagyok rá. Túl vagyok rajtad – mondom ki újra, mert magam is alig hiszem el.
- Ezért jöttél? – mordul rám, és látom rajta, hogy kicsit sem tetszik neki a dolgok alakulása.
- Nem.
- Akkor mi a jó franc volt ez? Velem ne szórakozz Adam, mert nem jársz jól! – közeledik felém, rám szegezett mutatóujjal.
- Az már nem vicces, ha veled játszadozik valaki ugye? Nem nevetsz, mikor téged löknek el, teljes lázban.
- Megint ittál, ugye? Vagy most be is szedtél valamit a kis cicusod kincsesdobozkáiból?
- Mi van? – szűkítem össze a szemem, mert most elvesztettem a fonalat. Mi van Tommyval?
Bill egy pillanatig csak néz rám, aztán egy nagyon ördögi mosoly kezd el játszani az ajkain, ami egy diadalittas nevetéssé érik. Legszívesebben pofán vágnám, de egyből össze is szidom magam, és megsajnálom a képzeletbeli pofonért. Na, tessék. Egészen azért még sem vagyok még túl rajta, de legalább biztosan haladok.
- Szóval nem is tudsz róla. Ahh ez édes! – játszadozik tovább, és megigazítva a pólóját, majd látványosan a farkára markolva a nappali felé indul.
Lehuppan a kanapéra és int, hogy én is tegyem ugyan ezt. Na jó, akkor lássuk ezúttal milyen érdekes információval, vagy inkább kitalációval szolgál az én drága exem.
- Szóval nem tudsz Tommy fiú mocskos kis titkairól? – heccel, fülig érő mosollyal és a nyelvpiercingjével játszadozik. Mérget veszek rá, hogy ezt direkt csinálja. Tudja mennyire beindít vele.
- Nem is szándékozom tudni a titkairól – hazudom, pedig nagyon is kíváncsi vagyok rájuk. – De te mégis honnan tudnál bármiről is?
- Találkoztunk és beszélgettünk – ránt egyet a vállán, és mindezt úgy mondja, mintha teljesen hétköznapi dolog lenne.
- Hol találkoztatok? – kérdem gyanúsan sandítva rá. Nekem ez a dolog máris gyanús.
- Csak összefutottunk – mosolyog kihívóan.
- Hol?
- A házadban – feleli haláli nyugalommal, rezzenéstelen arccal, engem pedig lever a víz. Hirtelen minden összeáll. Oldalra vetődök, és mint valami vadállat, megragadom Billt a pólója nyakánál fogva.
- Mit mondtál neki?
- Miért is? – nevet fel, kicsit sem rémülten. Biztos a dolgában. Biztosan tudja, hogy nem fogom bántani a csinos kis pofiját. Tényleg képtelen lennék rá. Azt hiszem… Te jó ég, szóba jött Tommy, és már nem is vagyok biztos a dolgomban. – Tán mégis érdekel a kis házi kedvenced?
- Ne szórakozz, Bill.
- Nem szórakozok! – lök el magától, és már nem csillogtatja felém szikrázó mosolyát. – Semmi olyat nem mondtam neki, ami számítana. Hupsz – kapja a szája elé a kezét színpadiasan. – Vagy mégis?
- Kezd kibaszottul elegem lenni belőled. Közel állsz hozzá, hogy többet ne is akarjalak látni.
- Ne viccelődjünk, most sem én voltam olyan kis buzgó.
- Mi a bajod? – kérdem a fejemet ingatva, és talán egy kis undor is kiül az arcomra. – Miért vagy ilyen?
- Milyen, Adam? – horkan fel, és tökéletes öltözékét igazgatja.
- Miért voltál mindig is képtelen szeretni engem? Miért nem képes megmaradni a közelemben senki?
A furcsa és nagyképű arckifejezését egy önelégült váltja fel, és hirtelen nem értem, hogy miért látom ezt. Komolyan ennyire élvezi, ha szenvedni lát?
- Miért gyűlölsz ennyire? – kérdem teljesen összetörve. Nem akartam, hogy valaha is újra lássa ezt az oldalam. Én sem akartam már többé látni. – Mit tettem?
- Nem gyűlöllek – válaszolja egyszerűen.
- Te üldözted el Tommyt igaz?
- Elüldözni? – mosolyodik el. – Nem üldöztem én el senkit. Szóval elhagyott? Ezért vagy ilyen kétségbeesett?
- Mit mondtál neki, Bill?
- Csak az igazat – ránt a vállán -, hogy jobb ha lelép, és békén hagy. Nincs szükséged rá, hogy egy ilyen kis lecsúszott lúzer lehúzzon, Adam. Te szupersztár vagy, jobb ha nem mutatkozol ilyen alakokkal.
- Ne szólj bele az életembe – pattanok fel a kanapéjáról. Arról a kanapéról, amin összeszámolni sem tudom, hányszor éreztem magam a fellegekben vele. Most mégis mintha pokoli tűzként perzselné a testem. Ő is felegyenesedik, legalábbis készül, és látom, hogy nyitná a száját, hogy megszólaljon, de egy kézmozdulattal visszalököm, és belé fojtom a szót. – Kérlek, ne szólj bele az életembe. Volt idő, mikor megtehetted, de elbasztad.

Ezzel sarkon fordulok, és elsietek. Hallom hogy még utánam szól egyszer, talán kétszer is, de nem megyek vissza. Ide sem kellett volna jönnöm. Egy őrül vagyok. Már megint mit tettem? Megcsókoltam, pedig semmire sem vágyom jobban, mint örökre kitörölni még a múltamból is.
Mindent értek. Nem tudom Bill milyen mocskos titokról beszélt, de esküdni mernék, hogy felhúzta valamivel Tommyit. Hinni akarom, hogy így van, és nem hagyott el csak úgy. Mármint… Fene, már úgy beszélek róla, mint egy szeretőről. Tényleg rosszul esik, hogy így lelépett. Ha az egészről Bill tehet, az persze más. De ha csak úgy elment… azt nem tudom felfogni.
Nem gondolkodom, csak bevágódom az autómba, és ész nélkül nyomom a gázpedált. Kész csoda lesz, ha nem büntetnek meg. Majd valahogy kimagyarázom. Ez is a sztárság előnyeihez tartozik.

Leparkolok a lemezbolt előtt, és úgy szállok ki az autóból, mint a leghétköznapibb ember. Nem foglalkozom vele, hogy bárki megismerhet, vagy letámadhat. Talán épp ez a lazaságom az oka, hogy senki rám sem hederít, de azért sietősre veszem a lépteim.
Benyitok az üzletbe, és egyből megpillantom őt. Nem elég hogy látom, még hallom is. Épp néhány fiatalnak gitározik. Egy kicsit közelebb megyek, és hirtelen olyan forróság fut végig a lelkemen, amit nehéz szavakba önteni. Az én dalomat játssza. Nem is akármelyiket. Az egyik személyes kedvencem. Komolyan elérzékenyülök egy kicsit. Ritkán bókolnak nekem így. Sokan dicsérnek meg, és mondanak őrülten szépeket, de azokból sosem tudom, mit higgyek el, és mi csak tenyérbe mászó hízelgés. Ez most őszinte. A legőszintébb, mert fogalma sincs, hogy itt állok mögötte. Ha tudná, sosem tenne nekem ilyenfajta vallomást. Hát csak valamennyire én is fontos vagyok akkor neki, ugye?
Nem tudom, mit tegyek. Csak gondolok egyet, és a lehető legközelebb állva, lehetőleg nem olyan hangosan, hogy az egész épület zengjen, énekelni kezdem a dalom.
Fél pillanat alatt rám kapja a tekintetét, és tudom, látom mennyire meglepődött. Talán nem is számított rám. Talán fogalma sincs, miért vagyok itt, és arról sincs, hogy mit tegyen. Félek egy kicsit, hogy ledobja a gitárt és kihajít. Nem, a gitárt sosem bántaná. Talán a gitár és zene iránti alázata az, ami most megmenti az életem.
Nem hagyja abba, tovább játszik, de rémült tekintete nem szakad el az enyémtől. Nem is néz az ujjaira. Zsigerből játssza a dalom. Egy újabb bók.
Fogalmam sincs, hogy a srácok akiknek a bemutatót tartjuk, tudják-e, hogy ki vagyok, de most nem is érdekel. Egyetlen pillantásra sem méltatom őket. Csak Tommyt figyelem. Csodálatosan fest. A szemei karikásak, és nagyon kimerültek, a haja egy kicsit bozontos, és bár alig észrevehető, de olykor megremegnek az ujjai. A körömlakkja is kopottas. Szörnyen néz ki, mégis bámulatosan. Szívesen venném ki a gitárt a kezeiből, és rántanám magamhoz, hogy megöleljem.
Túl régen láttam. Túlságosan hiányzott. Jobban, mint amennyire szabadott volna neki, és ez egy kicsit meg is rémiszt, mégis most csak a közelsége érdekel, és hogy újra láthatom.
A dal a végéhez közeleg, és a rémült szemeket, felváltja valami furcsán csillogó szempár. Nem pontosan tudom mire vélni. Remélem, hogy nem zaklattam fel nagyon. Tudom, hogy semmi jogom zaklatni vagy felelősségre vonni, de ez egy szabad ország. Nem az otthonában vagyok. Most csak egy zenész vagyok egy zeneboltban, aki meglátogatta a zenész barátját. Ennyi történik.
A dal lassan a végéhez ér, és én egy kicsit talán túlságosan beleélem magam. Lehunyom a szemem a játékára, és csak arra koncentrálok, ahogy kísér.
A kíséret elhallgat. Nagyon óvatosan kinyitom a szemem, és látom, ahogy még mindig engem néz. A kis harcunkat, hogy ki bírja tovább, a vásárlók szakítják félbe. Közelebb jönnek, és fotót akarnak, autogrammot, és kérdezősködnek, hogy ismerjük-e egymást.
- Beszélnünk kell – suttogom felé, mielőtt a rajongóknak szentelem a figyelmem. – Kérlek.
Bólint, én pedig megnyugszom. Gyorsan kiosztom az aláírásokat, elkattintjuk a fotókat, amit ő türelmesen, egy apró kis mosollyal vár ki. Vágyakozás játszana épp az arcán?
- Megengeditek? – kérek engedélyt a távozásra mosolyogva és udvariasan, ők pedig kedvesen nem is akadályoznak ebben.
Tommy elindul a hátsó raktár felé, ahol egyszer már nagyon kiborultam, én pedig csendben követem. nem akarom elengedni. Azt akarom, hogy ma, hogy most azonnal hazajöjjön velem, és hozza vissza a cuccait is. Szükségem van rá, és tudom, hogy neki is rám. Tudom…



11 megjegyzés:

  1. Na jó, eltettem a palacsintasütőt.. nem mondom, hogy Tommy nem érdemelné meg még mindig egy kicsit, de na..
    Aww, hát az, hogy Adam végre (talán) megszabadította magát Billtől, hogy a cicujával lehessen, nagyon cuki dolog volt. Meg a vége is. Láv láv láv :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Haha! Örülök, hogy már nem akarod kinyírni őket. :D A Lav lav lav talán még egy icike picike hangyakakinyit várat magára, de azért haladunk felé csendben, lassan és biztosan. :))

      Törlés
    2. Csak egy hint, szerintem tartsd a palacsintasütőt a kezed közelében, Carmen :D

      Törlés
  2. Ideértem én is :) tegnap este óta bepótoltam a hátramaradt négy részt, és ahh... rossz lesz ezek után egyenként olvasni, de próbálok hozzászokni a gondolathoz :) Örülök, hogy ilyen hosszúak a részek. Amúgy ha jól emlékszem, olvastam még a történet elején, hogy ketten írjátok. Ez azóta is így van?
    És a sztoriról... Jó lenne, ha Tommy is ráébredne, hogy nem tudnak egymás nélkül élni. Édesek, amikor együtt vannak, hiányolják a másikat, ha éppen nem szóval... Kíváncsi vagyok mi fog történni abban a raktárban. Vajon csak beszélgetni fognak? ;) Puszi!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon örülök, hogy végigértél annak meg aztán még jobban hogy még tetszik is amit olvasol. Igen még mindig ketten írjuk. :)) Én Adamért felelek, Tatsu pedig Tommy boksijában irányítgatja a dolgokat.
      Hogy mi fog ott bent történni... Jaj jobb ha inkább majd hamarosan kiteszem a kövi részt. :D

      Törlés
    2. *Tommy írója lelkesen jelentkezik a sírjából* Helóka :3 Tommycica érzelmileg egy teáskanál (implied Harry Potter joke here), de azért haladunk ;)

      Törlés
    3. :D Szia! Ez esetben minden tiszteletem a tiétek, ezek a közös projektek nem szoktak hosszú életűek lenni, remélem, ti megtöritek ezt az átkot (ha már HP XD) Fogalmam sincs, milyen érzelmei vannak egy teáskanálnak, de ezután jobban figyelek majd rájuk :D Na, de viccet félretéve, tényleg jó lenne már, ha érkezne a folytatás :)

      Törlés
    4. Őszintén szólva, nekem is ez az eddigi leghosszabb, igazán komoly közös ficem, dd nagyon bele vagyunk szeretve a sràcokba és rengeteg ötletünk van, szóval ettől nem tartok ^^

      Törlés
  3. Nem hittem volna hogy egyszer valami eléri hogy egy kicsit is megutáljam Billt...De hé! Ennek egy pillanatra sikerült! :D Tommy és Adam nagyon édesek, de annyira furcsa Billt ilyen szemét ként látni..Ahhh! De nagyon izgalmas csak így tovább! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én sem tudtam elképzelni sokáig, az stílusa, amit a borítóképen is használtunk nekem beindítja az ezirányú fantáziám. Ott olyan igazi nagyképű, önimádó szemétnek néz ki nem? :D Vagy csak nekem?

      Törlés

Üzemeltető: Blogger.