Ne nézz vissza - 12.

Sziasztok!
Hát na hát na. :D Ha kellőképp cseszegetnek akkor csak itt vagyok. :D Nem győzök elnézést kérni a csiga tempómért mostanában, csak hát a munka meg ilyenek... Nem könnyű. De be is fogom és inkább csak posztolok gyorsan, aztán bezuhanok az ágyba, mert 4-kor!!! igen, még leírni is fáj, négykor kelek. :D 
Olvassátok, és remélem szeretni is fogjátok. :) Nem ámítás, tényleg egyre közeleg, hogy végre újra felvegyem a mirror fonalát is, csak egy pici türelmet szeretnék még kérni. Még ha nem is érdemlem meg. :))
Puszi&Pacsi



Torkomon akadnak a szavak és úgy érzem mintha lenyeltem volna a nyelvem, ahogy bámulok rá. Tényleg jól hallottam, amit mondott? Nem képzelődtem, megkért, hogy legyek a gitárosa? Mi a fasz? Egyszerre markol belém a jeges félelem és akar szétfeszíteni a boldogság, mint valami robbanni készülő tűzijáték, én meg itt vergődök at érzelmek között és egyáltalán nem hibáztatom Adamet a felém küldött aggódó pillantásért, mert nem nézhetek ki túl biztatóan. Kinyitom a szám, hogy válaszoljak neki, még magam sem tudom, hogy mit - valami a fejemben igent sikolt, de minden más porcikám nemet -, amikor a semmiből elővillan egy emlék, amiről már sok ideje sikerült tudomást sem vennem.

Patrick átkarolta a derekamat és magához húzott, hogy közelebb legyünk, mire én egészen a mellkasához simultam a hátammal és a vállára döntöttem a fejem.
- Kéne nekem egy gitáros. Te baszott tehetséges vagy cica, nem akarsz játszani a bandámban? - Akkor még bóknak álcázta, most már tudom, hogy csak használni akart. Az én játékommal akart előrébb jutni, mert gyakran panaszkodott a régi gitárosukra, nekem meg bár bandát mindig szerencsétlenül választottam, tehetségem kétségtelenül volt.
- Nem is tudom. Nem vagyok az a hírnévhajhász típus - válaszoltam tanácstalanul. Szerettem volna játszani és Patrick jó énekes volt, de mindig tudtam, hogy ő híres akart lenni, amíg én vágytam arra, hogy elismerjenek, de csak a távolból.
- Ugyan, majd elviszem a hírnevet helyetted - súgta a fülembe, és besimította a tenyerét a pólóm alá.
- Jó, legyen - egyeztem bele egy halk kuncogással, mert ott mindig is csikis voltam. Ha tudtam volna, hogy akkor mondok igent a halálomra, nem nevettem volna.

- Nem. Nem, és eszedbe se jusson még egyszer! Menj innen! Menj ki! - dörrenek rá, dühösen és kétségbeesetten. Nem ismerem elég jól Adamet ahhoz, hogy rábízzam a zenémet, az életemet, mert az ő hírnevével mindenki megismerne engem is, és akkor csak élő céltábla lenne belőlem Patricknek. Nem tudom, Adam meg tud-e védeni, hogy egyáltalán meg akar-e, azt sem tudja, miért hagytam abba a zenélést, így nem is értheti, miért nem akarok visszatérni hozzá. Semmit sem tud rólam az ég világon és a gitárosának kér, ostobaság.
Amikor nem mozdul, leteszem a gitárt magam mellé és megragadva a karját, minden erőmmel taszigálni kezdem kifelé az üzletből. Nem akarom, hogy itt legyen, hogy nézzen engem azokkal a rohadtul kék, könyörgő szemekkel, mert ő nem ért semmit, persze, hogy nem ért semmit, a francba is! Kilököm és rázárom az ajtót, kétszer fordítva a zárat, hogy jelezzem, nem fogom beengedni. Mégis, mi mást tehetnék? Mégsem tudom elfordítani tőle a tekintetem, csak bámulom az értetlen, rémült, kék szemeket, és arra gondolok, mekkora egy rohadt csődtömeg vagyok, hogy megint elüldözöm magamtól, mikor csak segíteni akar.
- Menj el! - kiáltok, bár az üvegen keresztül úgysem hallja, így hessegetek is párat a kezemmel, hogy jelezzem, mit akarok. Mikor nem mozdul, feladom és hátat fordítva neki, az üzlet hátsó részébe menekülök, el a csalódott pillantása elől, el a saját undorom elől, amivel magamra gondolok, és arra, mit tettem az előbb. Egy dühös ordítással ütök a falba, de ez nem segít, így a táskám után kutatok, hogy reszkető kézzel a számba dobjak három tablettát, ami talán kicsit túl sok, de most nem érdekel.
Úgy dübörög a mellkasomban a szívem, mintha ki akarna szakadni onnan, és a kezem is reszket még mindig, ahogy a mellkasomra simítom a tenyerem. Miért nem hat már ez a szar? Istenem, csak nyugodj már le, állj meg, ha akarsz, nem érdekel, annyira kurvára nem érdekel... Kétségbeesetten veszek be még hármat, és a szemeim a dobozra tapadva vizslatják a megmaradt tablettákat. Nincs belőle sok, kéne szereznem újat, de ezt csak receptre adják, a dilidokim meg Louisianában van. Itt nem akartam elmenni senkihez, mert benne megbízom, talán ideje lenne hazalátogatnom, hozni receptet vagy három üvegnyire, aztán felé se nézni a következő időre. Minden-mindegy alapon megvonom a vállam, és ledöntöm a torkomon a maradékot - ha meghalok, mindenkinek könnyebb lesz, ha nem, legalább lenyugszik ez a dobolás a mellkasomban végre.

Úgy ébredek, mintha csak két perce csaptak volna fejbe nagyon csúnyán. Nehéznek érzem a testem és úgy érzem, hogy képtelen vagyok kinyitni a szemem, de feleslegesnek is tűnik, amilyen erős a fény. Az átható gyógyszer szag hamar elárulja, hol vagyok, de olyan lassúak a gondolataim, hogy képtelen vagyok rájönni, hogy a francba kerülhettem ide. A szívmonitor csipogása az ami végleg biztosít róla, hogy kórházban vagyok, de odáig még mindig nehéz eljutnom, mi is történt korábban.
- Megpofoználak, ha nem lenne így is épp elég bajod - hallok egy igencsak ismerős hangot az ágyam mellől. Eddie? - Hogy gondoltad, hogy megpróbálhatsz öngyilkos lenni az üzletemben? Mi a fene történt tegnap este, Tommy Joe?
El akarom magyarázni neki, hogy nem tudom, miről beszél, de ahogy felemlegeti az estét, lassan eszembe úsznak az emlékek arról, hogy Adammel milyen jól szórakoztunk, hogy úgy éreztem, soha nem volt még ilyen együtt zenélni senkivel. Tovább írta a szöveget a számomra... én meg elüldöztem, mert megrémültem, már megint.
- Sajnálom - préselem ki a szavakat nagy nehezen, ahogy óvatosan kinyitom a szemem és az aggódó tekintetű öreg felé pislogok, aki mintha tíz évvel idősebb lenne most.
- Sajnálhatod is. Azt hittem, sose látom többet a hülye fejed az üzletemben. - Halkan, gyengén felnevetek erre, de nincs elég energiám igazán élvezni a humort.
- Megkért, hogy legyek a gitárosa. Megrémültem és megint hülye voltam - vallom be halkan, de érzem, hogy már ez a kevés beszélgetés is sok energiát kivett belőlem, pislogok is párat, próbálva ébren maradni.
- Szedd össze magad egy kicsit, aztán hívd fel, kölyök. - Eddie feláll a székről és meg utoljára megborzolva a hajam, elhagyja a szobát. A pillantásom az éjjeli szekrényen heverő telefonomra vetül, egy pohár vízzel mellette, de most tényleg fáradt vagyok beszélni Adammel, így lehunyom a szemem és visszaalszom.

Amikor felébredek, valaki volt kedves lekapcsolni a villanyt, így arra gondolok, már biztos este van. A gyomrom korog, de nem igazán tudok most kajára gondolni, helyette azonban felszenvedem magam a párnán, hogy végre a homokot nyelt torkomra önthessem az életmentő vizet. Köhögök kicsit, mert hirtelen ért, de jól esik végre a folyadék, aztán már a telefonért tapogatózom. Hála Eddie gondoskodásának, egész eddig töltőn volt, így ezzel nem kell törődnöm, és mielőtt igazán gondolkodhatnék, kikeresem Adam számát a névjegyzékből.
"Sajnálom" - ennyit küldök neki, reménykedve, hogy érti majd és nem sértettem meg egy életre. A gépeim izgatottan csipognak, és mikor a monitor egyszerre pittyen fel a telefonommal Adam válaszára, az már kezd idegesítő lenni.
"Jól vagy?" - Nem mondja, hogy semmi baj, vagy nem haragszom, de érdeklődik még irántam szóval nem kíván a pokolba, ez megnyugtat. Egy pár percig tanácstalanul bámulok a betűkre, próbálva kitalálni, mi lenne a legjobb válasz, mert hazudni nem akarok, de ha elmondom az igazat, magát fogja hibáztatni.
"Nem. Túl sok nyugtatót vettem be->kórház, gyomormosás, de még élek. Rohadtul nem a te hibád." - írom végül, mert nincs jobb ötletem. "Idejössz, ha ráérsz? Beszélni akarok veled." - küldöm még utána ezt az üzenetet is, a címmel együtt, amit a GPS-ből sikerül megszereznem. Várat pár pillanatot a válasszal, amibe majd' beleőrülök, mert félek, hogy hülyeséget fog csinálni, és mikor a telefon megrezzen a kezemben, én is ugrok egyet.
"Max egy óra és ott vagyok." - Félreteszem a telefont és felnyögök, mert épp ezt akartam elkerülni, de úgy is tudtam, ha elmondom neki, mi történt, rögtön ide rombol majd, megszegve valószínűleg minden szabályt az úton, amit csak lehet. Mégis, valahol megmelengeti a szívem, hogy van valaki, akinek szàmítok ennyit, még azok után is, hogy ilyen csúnyán kidobtam.

Mikor Adam belép a szobámba, már túl vagyok egy vizsgálaton, de az orvos még nem jött be, csak a nővér foglalkozott velem, így tartok tőle, hogy a szerencsémet ismerve, Adam még itt lesz, mikor a doki benéz hozzám.
- Istenem Tommy - nyög fel az énekes, ahogy meglát, pedig már nem is érzem olyan szarul magam. Ilyen rosszul néznék ki?
- Szia - köszönök egy ügyetlen mosolykezdeménnyel, mert meg akarom nyugtatni, hogy márnincs bajom.
- Mi történt? Miattam van ez? - Látom, hogy megremeg a szája sarka, ahogy belegondol, ez az ő hibája, mire megrázom a fejem.
- Eszedbe se jusson. Én voltam a hülye, nem akartam megölni magam vagy ilyesmi, csak így jött ki.
- Ezt örömmel hallom. - Mindketten megrezzenünk, mikor az orvos belép a szobába, kezében valószínűleg a nővér jelentésével. - Ettől függetlenül ragaszkodom hozzá, hogy lássa egy pszichiáter. - Számítottam erre, erre de nem tudom, mit mondjak. Nem akarok máshoz menni, a sajátom már ismer, vele még beszélni is tudnék arról, ami történt velem, tanácsot kérni. Talán nem is lenne rossz ötlet Louisianába menni újra.
- A pszichiáterem Louisianában van, doktor úr. Nem akarok mással beszélni, de elmegyek hozzá - próbálkozom meg, de a doki nem látszik túl elégedettnek.
- Hajtottak már el engem mindenféle trükkel, nem fogom elengedni ilyen könnyen.
- Én elkísérem! - ajánlkozik Adam, látva a kétségbeesett arckifejezésemet.
- Na és maga ki? - Majdnem felröhögök Adam döbbent képén, ahogy az orvos felé fordul, gondolom ezt nem hallja gyakran.
- Ő Adam, jó barátom. Egyáltalán nem támogatja, hogy gyógyszert szedek, vigyázni fog rám, kérem! - El sem hiszem, hogy itt könyörgök egy orvosnak, de ha nincs más, hát legyen. Nem fogok másik dilidokival beszélni, akkor meg az életben nem kerülök ki innen. Az orvos megenyhülni látszik, és egy sóhajjal átad nekem egy nyomtatványt.
- Ezt írják alá mindketten. Azután elmehet.
- Köszönöm - veszem át a papírt hálásan, Adam pedig tollat nyújt felém.
- Csak adja le a recepción, amikor kimennek. Maga meg vigyázzon rá jól - pillant Adamre, majd biccent és elhagyja a szobát. Én a kitöltésbe temetkezem, nem is foglalkozva az énekessel, aki ellenben jól láthatóan meg van döbbenve.
- Te...
- Ne kezdd ezt megint. A barátom vagy a fenébe is, nem ebben egyeztünk meg? De nem kell velem jönnöd - tisztázom gyorsan, mielőtt kitalálná itt, hogy tényleg elkísér.
- Megígértem a dokinak, most már muszáj. Persze ha nagyon nem akarod... - Megint csinálja azt a hülye kiskutya tekintet-dolgot, megütöm. Nem vehet rá ezzel mindenre, hogy bassza meg.
- A kanapén fogsz aludni a nővéremnél. - Sértett vagy dühös akarok lenni, de nem megy, mert Adam boldogan szikrázó mosolya nekem is mosolyra húzza a szám. Mi a fenét teszel velem?

Már összeszedtem magam, és a recepció felé haladunk, egy ideje csendben. Tudom, hogy beszèlnem kéne vele az estéről, de nem megy, mert félek, hogy túlságosan megbántottam vele, és ha felhozom, azzal eldöntöm ezt az egészet. Így csak a hátizsákom szíjába kapaszkodom, hogy legyen mibe, és elintézek egy telefonhívást Eddie-vel, meg a nővéremmel, hogy ne aggódjanak értem és tudják, mi a helyzet. Aztán csak csendben vagyunk, és ez kezdi megölni az idegeimet, ahogy Adam kocsijában hajtunk az üzlet felé, hogy összeszedjem a cuccomat, aztán már megyünk is a reptérre. Röhej, hogy belementem egy magángépbe, de semmi kedvem a rajongókhoz Adam közelében.
- Figyelj, én... sajnálom, hogy úgy elhajtottalak. Megrémültem és nem tudtam, hogy mit tegyek, úgyhogy menekültem, mint mindig. - Adam nem válaszol, az utat nézi mereven, de az arca változásából látom, hogy most tényleg kényes területre értem. - Imádnék a gitárosod lenni, őszintén, de látod te is, mekkora érzelmi roncs vagyok. Pánikbeteg vagyok, Adam. Nem akarsz a bandádba ilyen problémát és én sem az életembe. Túl nagy súly nekem a hírnév. - Az utolsó mondat inkább csak magamnak szól, halkan és csalódottan, mert nem ezt vártam magamtól soha. Híres akartam lenni, olyan, akinél sikítanak a lányok, ha megfogják csak a kezét, erre egy vicc lettem. Egy rossz vicc.


Időm sem igen volt felfogni, hogy mi történik, olyan gyorsan dobott ki az üzletből. Nem tudom mi a fene üthetett belé. Nem azt mondtam, hogy most azonnal álljunk nyilvánosság elé a friss hírrel, miszerint ő az új gitárosom. Csak egy ajánlatot tettem, és hagytam időt arra is, hogy átgondolja. A legnagyobb hibát azt hiszem mégis én követtem el. Akkor, amikor otthagytam. Egy kicsit feldühödtem rá a reakciója miatt, bevágódtam a kocsimba és egyenesen Billhez hajtottam. A gyengeségem megint erőt vett rajtam.
Mikor odaértem, akkor viszont hiába nyomtam a csengőt, és vertem a kapu rácsait, senki nem nyitott nekem ajtót. Nem értettem mégis hol a fenében kódoroghat mindkettő, de ebben az értetlenségben, és értelmetlen hangoskodásomban benne lehetett a tetemes mennyiségű alkohol is, amit idefele elfogyasztottam vezetés közben.
Végül, mire tudatosult bennem, hogy nem fogok bebocsájtást nyerni meg akartam fordulni, hogy idegesen visszavessem magam az autómba, de megbotlottam valamiben, és a földre zuhantam.

Ezek után már csak hangokra emlékszem, ráadásul mikor kinyitottam a szemem, gyorsan össze is kellett szorítanom, ugyanis hatalmas fényár vakított el. Először azt hittem talán már nappal van, de aztán mikor meghallottam Tom hangját, és a szavai jelentését is sikerült összeraknom, leesett, hogy még elég későre járhat.
- Mi a fasz… Adam? – kérdi ahogy elém áll, végre eltakarva a szemeimbe világító fényszórókat.
Mondani akartam, hogy talált süllyedt, de végül összeakadt a nyelvem és csak valami értelmetlen motyogást sikerült kicsikarnom magamból.
- Te jó ég… Ez már tényleg durva – hallottam szánakozó hangját, aztán visszasétált az Audijához, leállította a motort, lekapcsolta a fényeket, egy csippanással bezárta és újra elém sétált. Felpillantva láttam, hogy elém guggolt, és bár egy gúnyos vigyorra számítottam, hisz mégiscsak ikrek vagy mi a fene, de helyette tényleg szánalom csillogott a szemeiben, és egyáltalán nem mosolygott.
- Na gyere nagyfiú – sóhajtott fel, és meglepő egyszerűséggel állított talpra, és támogatott be a házuk vendégszobájába. – Légyszi ne hányd össze a szobát, a szüleim is itt szoktak aludni ha jönnek.
Mondani akartam, hogy benne vagyok, de akkor tényleg túllőttem a célon. Nem tudtam kimondani egy értelmes szót sem érthetően. Értettem amit mondott, de én teljesen padlóra kerültem. Azt hiszem elértem az abszolút mélypontot, és a legkevésbé sem számítottam rá, hogy épp Tom fog akkor pátyolgatni.
- Hozok vizet, gyógyszert meg valami száraz kaját, hogy felszívja az alkoholt. Addig feküdj nyugiban, és ha mégis gáz van, az az ajtó a mosdó – mutatott a szoba egyik felébe, én meg megint csak motyogtam, és bólintottam egyet. Alig hogy kilépett az ajtón, rám tört az émelygés és már pattantam is fel, hogy kitámolyoghassak az említett ajtón, és egy kicsit megölelgettem a WC-t. Egy kicsit talán hosszabban, mint szerettem volna. Szeretek inni, elbódít, bizserget és elfeledtet mindent. Az egyetlen dolog amit utálok benne az, ha az ember túl jól akarja érezni magát, és túl sok felejteni valója van, akkor előbb-utóbb visszaköszön az elfogyasztott mámor, sokkal kevésbé mámoros módon.

Fogalmam sincs mennyi idő telt, el de Tom nem jelent meg a hátam mögött, és én sem éreztem már, hogy okom van továbbra is a klotyó előtt térdelni. Felkeltem, megmosakodtam, és visszasétáltam a szobába. Tomi fiú az ágy szélén üdögelt, és a telefonját nyomkodta. Mikor beléptem rám sandított, és csak úgy mellékesen odamondta;
- Ügyes vagy, reméltem, hogy magad is kitalálsz.
- Sokáig voltam kint? – kérdeztem rekedtes hangon az erőlködéstől.
- Eléggé – húzta el a száját. Én morogva az ágyhoz sétáltam, ő kinyomta a telefonját és teljes figyelmét rám szentelte. – Miért? Remélem nem azt vártad, hogy utánad megyek és paskolom a hátad.
- Nem, ne aggódj – feleltem némi sértődöttséggel a hangomban. – Sosem mutattál túl nagy érdeklődést a hogylétem iránt.
- Na figyelj – sóhajtott fel újra, és átnyújtotta a tálcát, miután visszadőltem az ágytámlának. – Én nem vagyok az a lelkizős típus, legalábbis ritka. Azt viszont látom, hogy te tényleg durván rottyon vagy, tesó. Én nagyon remélem, hogy ez nem egyedül Bill miatt van.
- Nyugi, nem csak miatta – motyogtam, és gyorsan lenyeltem a tablettát, amit hozott. – De alapos része van benne.
- Hát… sajnálom haver, de komolyan – mondta, de közben a tarkóját dörzsölte és egyértelműen látszott rajta, hogy zavarban van.
- Túl vagyok rajta – szögeztem le, a hangom pedig most az egyszer, végre sziklaszilárd volt, ahogy ezt kimondtam. Végre éreztem, hogy ha nem is 100%-osan, de igaz amit mondok. – Felfogtam, hogy nem kellek, és soha nem is kellettem neki igazán.
- Akkor miért nézel így ki?
- Mert szerettem, és kurva nagyot csalódtam. Aztán elkezdtem bízni valakiben, hinni valaki másban, de benne is csalódnom kellett. Máris. Rögtön a legelején. Vagy nem is tudom…
- Megismertél valakit? – kérdezte, de láttam egy kis félmosolyt az arcán. – Érzéketlennek tűnhettem párszor, de azért hidd el, komolyan sajnállak, és remélem hamar túl leszel ezen. Ha pedig abban a valakiben nem csalódtál akkorát, akkor ne add még fel.
Soha ezelőtt nem hallottam ilyen komoly és baráti mondatokat Tomtól. Néha elhülyültünk, vagy váltottunk pár szót, de igazán sosem mélyült el az ismeretségünk. Bill teljesen kisajátított magának, és mikor látta, hogy bárkivel is egy kicsit jobban elvagyok akinek farka van, máris rám vetette magát. Önző volt, és sose engedett volna át másnak. Akkor azt hittem azért mert szeret, és nem akar elveszíteni. De csak kibaszott önző volt, és nem engedte, hogy más is játsszon a játékával. Egyedül akarta elhasználni és darabokra törni, hogy aztán a kukába hajítva új játékszer után kutasson.

Tom felállt az ágyról, és minden szó nélkül kisétált a szobából. Elmosolyodtam az utolsó mondatain, és elkezdtem befalni amit hozott nekem.
Miután végeztem, és letettem a tálcát az ágy mellé, hogy kényelmesen befekhessek az ágyba, ajtócsapódásra rezzentem össze.
- Mi a fasz történt ott kint? – hallottam meg hőn szeretett exem sipítozó hangját. – Az ott Adam kocsija?
- Igen az övé, és ne üvöltözz ennyire, mert épp a vendégszobában alszik – próbálta csitítani Tom, de feleslegesen, mert ébren voltam és minden szót hallottam. Az első alkalom, hogy hallom Billt. Az igazi Billt.
- Leszarom. Miért van itt? És miért néz ki úgy a felhajtó?
- Részeg volt, és nem is akármennyire. Gondolom hozzád jött.
- De te lefektetted, és gondját viselted helyettem – gügyögte gúnyosan. Még az arca is előttem van. – Ügyes fiú vagy. Legközelebb a többe levetett pasim is megápolhatod.
Kikerekedtek a szemeim a flegmaságán és szóhasználatán, de hamar túl kellett tennem magam a döbbeneten, mert rögtön egy újabb követte. Halk puffanás, majd Bill még hangosabb üvöltése.
- Normális vagy?
- Tudd, hogy kivel beszélsz Bill. Én nem vagyok egyik faszkalap pasid sem, akivel bármit megtehetsz. Mi ez a ribanc stílus, tán nem úgy alakult az estéd ahogy eltervezted? – erre a kérdésre egy pillanatra összeszorult a szívem. Szóval „randin” volt.
- Menj a picsába!
- Azt mondják az élet előbb vagy utóbb de mindent visszafizet, szóval csak óvatosan – hallottam még Tom hangját, de már messzebbről szűrődött be. Gondoltam a szobája felé indult.
- Azzal a fickóval meg amúgy sem árt vigyáznod, fura alak és ezt az egész világ tudja.
- Kapd be… - reagálta le Bill halkan, amit a bátyja már biztosan nem hallott. Lépteket hallottam közeledni, majd pedig az ajtó megnyikordult és pedig gyorsan lehunytam a szemem, hogy alvást színleljek. Semmi kedven nincs hozzá. Igazi Bill épp olyan tragikus, mint eljátszott Bill. Ehhez a sráchoz még inkább nem akarom már hogy közöm legyen. Azt hiszem…

Nem tudom meddig állhatott felettem, és nézett le rám, de már azért imádkoztam, hogy továbbálljon, mert nem akartam vele beszélni.
Aztán hirtelen újra lépteket hallottam, mégpedig osonó üzemmódban. Hm, csak nem odafigyelt rá, nehogy felébresszen? Ezt be is bizonyította egyből, mikor nagyon óvatosan csukta be az ajtót maga után, és vonta ismét teljes sötétségbe ideiglenes lakosztályom.

Ezek után hamar elnyomott az álom, és telefonom rezgésére ébredtem. Tommy írt. Először azt hittem még mindig álmodom, de ez a pillanat annyira telepumpált adrenalinnal, hogy egyből felpattantam, és válaszoltam neki.
Ami ezután jött, teljes homály. Mikor megtudtam mi történt az éjszaka vele, miközben és megint leittam magam, és az exem vendégszobájában józanodtam, teljesen elszállt az agyam. Fejvesztve rohantam a kórházba, hogy láthassam, és beszélhessek vele.

Most itt ülök a kocsimban, és némán hajtok a GPS utasításai szerint a louisianai Shreveportba, és teljes némaságban ülünk egymás mellett már órák óta. Repülővel kellett volna jönnünk, az kevésbé lett volna kínos. Legalábbis rövidebb ideig. Tommy azonban hadakozott az ötletem ellen, mivel szerinte akkor esélyünk sem lett volna elkerülni a papparazzikat. Ő pedig nyilvánvalóan nem szeretne közös fotón szerepelni velem. Csak tudnám mi a fene történt vele, amiért ennyire inkognitóban éli kvázi az egész életét. Én komolyan marhára kíváncsi vagyok a múltjára, de a múltkori kirohanása után, és ezután a kórházas, gyógyszer túladagolós incidens után, jobb ha befogom. Én ugyan rá nem merek kérdezni.
Többször oldalra sandítok, de csak az ablakkereten támaszkodva mered ki a folyamatosan elszáguldó tájra. Bár tudnám mire gondol. Szívesen megsimítanám az arcát, és mondanám, hogy ne aggódjon, mert nincs egyedül. Agyalok, hogy megtegyem-e, mert akarom. Meg akarom nyugtatni, de azt nem tudom, hogy ezzel tényleg megnyugtatnám, vagy inkább pont hogy megint felkavarnám.
Végül akaratlanul és félrehúzom a kormányt. Lassan megállok a kihalt és végtelennek tűnő út szélén, ő pedig rám kapja a tekintetét.
Nem kérdez, de a szemében ott van a kérdőjel, hogy miért álltam meg. Nem felelek neki erre, csak teszem amit a szívem diktál. Kiszállok a kocsiból, és lassan, nagyon lassan indulok el a másik oldal felé, pontosan tudva, hogy mire értetlenül ő is kiszáll, pont odaérjek.
Így is történik. Kipattan a kocsiból, és zaklatottan indul felém. Némi kétségbeesés villódzik a szemeiben, mert nem érti mi történik. A kis drágám pedig nehezen bírja elviselni mikor nem érti mi zajlik körülötte.
- Mi… - kezdene bele a mondatba, de azt már nem hagyom neki, hogy befejezze. Szorosan magamhoz ölelem, és nem érdekel az sem, hogy ő nem viszonozza, csak értetlenül megfeszül a karjaimban. Mondani akarok valamit, de nem találom a legmegfelelőbb szavakat. Amik nem elcsépeltek, és kevéssé szavahihetőek, mint az „örökké itt leszek”, vagy a „rám mindig számíthatsz”. Végül nem mondok semmit, csak szorosan tartom őt, és bár még mindig nem mozdul, nem eresztem. Szerintem hosszú percekig állhatunk így, de nem szólal meg ő sem. Nem kérdi mi a fene ütött belém, és nem is tol el magától idegesen. Hirtelen egy kicsit ellazul, óvatosan felemeli a kezeit, és a hátamra simítja őket. Eltölt a mérhetetlen nyugalom és boldogság. Boldog vagyok. Annak ellenére is, hogy érzem, ahogy reszket, és rázza a sírás. Hallom a szipogását, a kezei pedig ökörbe szorultak a pólómat markolva. Mindennek ellenére mégis úgy érzem, hogy ez egy boldog pillanat. 


<<< előző részkövetkező rész >>>

4 megjegyzés:

  1. Sziasztok! Tegnap este már nem volt erőm telefonról pötyögni, mert nem két sort akarok írni :)
    Szóóóval, most akkor Tommynak az a Patrick a pasija volt?? o_O Kicsit nem értem. Vagy Adam már a második pasi, akibe bele van esve, és még mindig nem veszi észre magát?! Jajj.. palacsintasütőő.. :P
    Érdekes, hogy hirtelen mennyire a bizalmába fogadta Adamet. Jó, hogy alakulnak a dolgok. Csak kicsit most értetlenkedek. Úgyhogy hamar kell az új rész! :DD
    Tomot imádtam, nagyon jó karakter lett! A Bill karaktered is nagyon jó, őt nem imádjuk, inkább utáljuk, de nagyon jól csinálod :D Hű, és ki lehet az a titokzatos jelenlegi pasija, akitől még Tom is félti kicsit, nem pedig a pasit Billtől..?? (Valaki eszembe jutott, de duuurva lenne, ha eltalátam, nem is írom le :D)
    Nagyon jó rész lett! Siessetek a folytatással! Puszik!

    VálaszTörlés
  2. Jöhet a cseszegetés? Eltelt egy hét... :)

    VálaszTörlés
  3. Még egy kis cseszegetés? :) Hahóó, te kérted! :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én biza! És köszönöm is. :D Jaj istenem, emlékszem mikor én olvastam akár nálad, akár másoknál, hogy bárcsak 2 lehetne belőlem, és több időm lenne erre. És most már értem én is, és így is érzem. Na de ma! Szabad nap. :D Szóval alkotnom kéne valamit. :DD (Bár nem ide tartozik, deee Mirror is már a küszöbön, de annyi apró szálat ültettem bele, hogy muszáj végigolvasnom újra nekem is nehogy csak egyet is elfelejtsek és elvarratlan maradjon. Szóval már hamarosan. Nincs elfelejtve.:))

      Törlés

Üzemeltető: Blogger.